Csak ült a sötétedő, félig kihűlt szobában, takaróját fázósan összehúzta a térdén, úgy hallgatta a falióra egyhangú ketyegését. Hintaszékét erre a monoton ritmusra ringatta, a félhomály, a szoba állott levegője elálmosította. Bekapcsolhatta volna a tévét, vagy hallgathatta volna a rádiót, mégsem tudta rászánni magát, hogy a távirányítóért nyúljon, mert szinte az összes csatorna karácsonyi műsort sugárzott. A már néha kicsit giccsessé fajuló, szeretetről szóló filmek, a mesterkélten békés családi együttlétet ábrázoló reklámok, és egyáltalán az összes olyan képsor, aminek a középpontjában a karácsonyfa állt, körülötte pedig gyerekek, szülők, nagyszülők boldogságtól mámoros arccal, csak a szívét fájdították.. Bármi, ami a karácsonyra emlékeztette, mélyen megérintette. Valami belül azt súgta, igazán nem lehet oka panaszra, hiszen élete eddigi 86 éve során ez az első ünnep, amit egyedül kell eltöltenie. Felesége néhány évvel ezelőtt beköszöntött haláláig nagy család gyűlt össze náluk ezen a napon. Három gyermekük a maguk gyermekeivel, nagynénik, nagybácsik, sőt, néhány magányos barátjukat, munkatársukat is meghívták ilyenkor. Azok voltak a szép idők! A ház csakúgy zengett a vidám beszélgetéstől, kacagástól, nótázástól, néha még táncra is perdültek. Állandóan váltották egymást a zongoránál, még a legkisebbek is pötyögtek egy-két gyerekdalt. És az a rengeteg sütemény! Ugyanis minden vendég hozott magával valami rágcsálnivalót, még az agglegények is. Ha mást nem, hát ropit vagy sajtos tallért vásároltak a legközelebbi boltban. Aztán, amikor a felesége elhunyt, a rokonok is megfogyatkoztak. A gyerekek közül az egyik Németországba költözött a családjával, a másik Angliába, a harmadik pedig az ország túlsó felébe. A debreceniek hívták, hogy látogassa meg őket, de nem mert ilyen nagy útra vállalkozni télvíz idején. Természetesen eljönnek majd a két ünnep között, de addigra véget ér az igazi karácsony. A nagynénik, nagybácsik maguk is megöregedtek, meghaltak. Az utolsó barátja az idén távozott el az élők sorából. A szociális szolgálattól megkapta az ebédjét, a levesen és a rántott húson kívül naranccsal és csokoládéval kedveskedtek, ami jólesett öreg fejének. Most mégis annyira vágyott rá, hogy valaki itt legyen mellette, hogy legalább egy szót szóljon hozzá. Délután mindhárom gyermeke telefonált, kellemes ünnepeket kívántak, de ez nem olyan, mintha itt lennének hús-vér valóságban. Közben teljesen besötétedett. Felkelt, és a lámpához csoszogott, hogy felkapcsolja. Az erős fényben hunyorgott egy kicsit, majd bontogatni kezdte a csokoládét. Az udvar felől halk nyüszítés hallatszott. Először ügyet sem vetett rá, mert amióta gyengült a hallása, nem volt biztos abban, tényleg azt hallja-e, ami körülötte zajlik. A keserves, síró hang azonban egyre jobban felerősödött. Reumás lábával nehezen érte el az ajtót, vaksin pillantott a metsző hidegbe.
– Van itt valaki?- kérdezte.
Senki sem válaszolt, a nyüszítés is megszűnt. A fagyos levegő belehasított a torkába, ezért visszamenekült a szobába. Alig helyezkedett el hintaszékében, amikor újból sírás ütötte meg a fülét.
– Ejnye- gondolta.- Mi lehet ez? Most már csak azért is megnézem.
Magára terítette télikabátját, és halált megvető bátorsággal kiment az éjszakai zimankóba. Először nem látott semmit, de aztán hamarosan észrevett egy barna szőrdarabot a rózsabokor alatt. Elindult felé, mire a szőrcsomó reszketni kezdett a félelemtől. Egy sovány, kopott bundájú, elhagyatott kiskutya tekintett rá fénylő szemekkel.
– Hát te ki vagy?- kérdezte az öreg.
A kutya először bizalmatlanul hátrált, annyi helyről elkergették már, annyiszor megverték életében, néhány napja még forró vízzel is leöntötték, azóta ha emberek közelébe került, inkább elfutott, minthogy megint nekiessenek. Arra számított, talán kihúzhatja ezt az éjszakát ezen az udvaron. Ereje elhagyta, hátán fájtak a forrázásból származó sebek, lábát kimarta a hó ellen kiszórt só. Ahogyan nyalogatta magát, a belenyilalló fájdalom késztette vonyításra. Az öreg megszánta a szerencsétlen párát. Felemelte a kezét, szerette volna megsimogatni a védtelen állatot, de az riadtan hőkölt hátra.
– Ne bánts!- kérlelte némán.- Annyit szenvedtem már életemben. Beteg vagyok, úgy szeretnék egy kicsit pihenni!
Az öreg hamar felmérte a helyzetet. Ez a kis állat ugyanolyan kitaszított, mint ő, nem hagyhatja magára. A ház felé lépett, majd hamarosan el is tűnt a konyhában. A kutya már éppen kezdett volna fellélegezni, amikor az öreg újra megjelent. Az állat zsigerei azonnal riadót fújtak, seprűt vagy vasvillát várva. Ehelyett egy jókora szalonnát tartottak elé a reszkető kezek. Az éhség győzedelmeskedett a pánik felett, arra ugyan nem volt hajlandó, hogy tenyérből egyen, de megfelelő távolságra dobva habzsolva kapkodta kiürült gyomrába az ínycsiklandó falatokat. Az öreg szélesre tárta lakása ajtaját. Tudta, a sok hányattatáson átesett kutyára semmit sem szabad ráerőltetni, mert csak még jobban kétségbeesik, titokban viszont abban reménykedett, hogy a kis állat előbb-utóbb megbarátkozik vele. Leült hintaszékébe és várt. Nemsokára óvatos szimatolásra lett figyelmes. A kutya kíváncsian, ám menekülésre készen járta körbe a konyhát, majd benézett a szobába is. Csak most látszott, mennyire elhanyagolt és sovány. Bordái szinte átlyukasztották a bőrét, a forrázás okozta sebek meghatották az öreget.
– Ó, te szegény!- még egy könnycsepp is kibuggyant, amint a kis állatot figyelte. A kutya is megérezhetett valamit ebből, mert bizalmatlansága enyhült, a remegést is abbahagyta. Még azt is megengedte, hogy az öreg langyos ruhával letörölgesse megviselt bundáját. A langyos tej elfogyasztása után hálásan telepedett megmentője mellé.
– Tudod mit?- szólt az öreg.- Most pedig ünnepelni fogunk.
A kutya először megijedt a baltától, de amikor rájött, hogy nem fenyegeti veszély, nyugodtan bóbiskolt a számára leterített rongyokon. Az öreg boldog mosollyal az arcán távozott, majd egy apró fenyőfával tért vissza.
– Látod kiskutyám, mi ez? Karácsonyfa. Most vágtam a kertben.
A kutya érdeklődő farokcsóválás közepette szagolgatta. Hamarosan a szociális szolgálattól kapott szaloncukor is rákerült.
A karácsonyi harangszó egy békés otthonra talált. A kályhában halkan ropogott a tűz, a feldíszített fenyőfa méltóságteljesen őrizte a fotelban szunyókáló öregembert, és a kutyát, aki fejét az ember ölébe téve a jóllakottságtól és a gondos bánásmódtól elpilledve kezdte meg gyógyulását. Nemcsak a teste élvezte a szoba langyos melegét, de lelke is megbékélt, elkezdte hitét visszanyerni az emberek iránt. A két magányos, megsebzett élőlény karácsony estéjén egymásra talált, és többé már egyikük sem érezte magát egyedül. A rádióból lágyan felcsendülő zeneszóra az öreg felriadt. Érezte lábán a kutya bundájának melegét, horkolása elvegyült a Csendes éj dallamával.
– Csendes éj, szentséges éj…- dúdolta az öreg, aki megértette a titkot. Ősi titok ez, a szeretet titka. Amíg képesek vagyunk szeretni, legyenek hozzátartozóink bármily messze is tőlünk, sosem leszünk egyedül.
16 hozzászólás
Írásod mindenki számára fogódzót jelenthet a nagy titok megértésében. Nagyon szép volt. (Én is nagyon szeretek egy kiskutyát, most is itt van mellettem)
Sok szeretettel -én
Köszönöm szépen, kedves Bödön!
Nagyon kedves karácsonyi történet. Az egyik legjobb, amit idén olvastam.
Boldog karácsonyt!
Kedves Psyché!
Örülök, hogy tetszik. Neked is boldog karácsonyt kívánok!
Szeretettel: Rozália
Nagyon szép és jó történet. Nagyon tetszik 🙂
Köszönöm, kedves Boer!
Kedves Rozália! Nagyon megható a történet, az öregséggel nagyon sokszor jön a magány is…ez olyan szomorú, olyan szívetszaggató. S valóban egy ragaszkodó állat sokat ment a helyzeten, de csak nem pótolja a szeretteit. Viszont történetedben egymásra talált a két elhagyott, akkor, mikor a legnagyobb szükségük volt egymásra – öröm volt olvasni, ahogy beférkőzött mindkettőjük lelkébe egy parányi boldogság.
Nagyon szép írás! Szívből gratulálok!:)
Kedves Sleepwell!
Valóban a kutya a szeretteit nem pótolja, de ahogy írod, a magányt enyhíti. Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel: Rozália
Nagyon megható, szép történet. Érdekes, hogy a napokban írtam ugyanezzel a címmel egy verset.:)
Szeretettel: Colhicum
Kedves Colhicum!
Így van az, ha a nagy elmék találkoznak!:))) Köszönöm a látogatásodat.
Szeretettel: Rozália
Szia!
A történet nagyon megható, és élvezettel olvastam. Akármelyik hétköznap is megtörténhetne, mivel olyan emberi érzésekről, igényről szól, ami állandó, ám az ünnepi hangulat ezeket mindig felerősíti. Igazán remekeltél megint.
Gratulálok! Köszönöm az eredeti élményt. Jólesett olvasni.
Üdv.
Köszönöm Artur, hogy elolvastad!
Igazán szivet, lelket megérintő történet, jó volt olvasni.
Gratulálok: Zagyvapart.
Köszönöm a hozzászólásodat, Zagyvapart!
Nagyon tetszett az alkotas,igazi finom lelku emberi erzest sugaroz,gratrulalok oszinten…Kivanok,meg sok szepo ilyen kedves alkotast,es minden elkepzelheto jot,kedves ROZALIA,tisztelettel es emberi szeretettel,a csodas ERDELYbol…
Köszönöm szépen a látogatásodat és a jókívánságaidat, örömet szereztél velük!!!!
Szeretettel: Rozália