Még elérem… á, nem, nem érdemes repülőgépet utánozni egy vacak zöldért. Hát igen, aki későn gondolja meg magát, az becsúszik a vonalra.
Kattog az index, megindulnak balról az autók. Hoppá, az a piros lefulladt. Egész jól kezeli. Ott szemben az a szürke is jobbra indexel. Ronda az a kanyar, tanulóvezetőként is utáltam. Egy ilyen meredek lejtőn fölfelé megindulni és még kanyarodni is kis ívben… Rémálom. Persze mintha egy férfi ülne a szürkében, neki biztos simán megy. Milyen lehet vajon? Biztos nagyképű. Ekkora szürke kocsikban mindig nagyképű fickók ülnek. Vagy valami tisztes családapa, a társadalom alappillére, aki vasárnap délután elolvassa az újságot, és mindig nagyon határozott és nagyon népszerű nézetei vannak az aktuális politikáról. És titokban csalja a feleségét. Vagy titokban arról álmodik, hogy egyszer már tényleg megcsalja a feleségét egy dögös fiatal pipivel, aki nem olyan ostoba, hogy keresztülnézzen rajta.
Á, elfelejtettem bemenni a boltba. Át kéne sorolni a balra kanyarodó sávba. Biztos mindenki lükének fog nézni. Túlságosan elöl állok. De ha meg nem megyek, csak sokára tudok visszafordulni. Végül is mintha lenne elég hely.
Már látom is a zebrát vészesen közeledni, ahogy átsorolok. Elég béna lett, még jó, hogy nincs senki ebben a sávban. Most úgy nézek ki, mintha fellöktek volna. Az a pasas szemben biztos arra gondol: tipikus nő!
Á, végre zöld, szabadulok!
Hát, nem valami fényes fordulás, hála a pocsék kezdőiránynak. Visszaveszem a kormányt, mielőtt letarolnám a sávelválasztót. Túl sok…
Mi ez???
Biztos széttört a kocsi. Ekkora csattanást! Ennyire nem lógtam át a szomszédba.
Még haladok, talán mégis életben maradtam. Leállok a járda mellett. A szürke is megáll mögöttem. Most el fogja rágni a torkomat. Az ilyen nagy szürke kocsisok nem hagyják, hogy egy nő csak úgy megrongálja a ronda szürke batárjukat. Már igazítom is az arcomra az önvédelmi jajjaj-de-buta-vagyok-de-hát-én-csak-egy-nő-vagyok-sose-lehetek-olyan-ügyes-mint-egy-nagy-és-okos-férfi kifejezést. Mi ez? Fiatal fickó, ijedt, bocsánatkérő ábrázattal? Hogy lesz ebből ma kivégzés?
– Ó… nem sérült meg? Annyira sajnálom!
– Nem, köszönöm, én hibáztam el a kanyart.
– Dehogyis! Én mentem túl a sávon. Féltem, hogy lefulladok, és túlságosan ráléptem a gázra. – Ránézek. Ez nem lehet igaz. Kénytelen vagyok elmosolyodni.
– Én is mindig ettől félek ennél a lámpánál. Ha piros, olyan lassan jövök, ahogy csak tudok, nehogy meg kelljen állnom.
– Jó trükk, de sajnos az elejét fogtam ki… Biztos, hogy nem sérült meg?
– Nem, nem, de az ön autója… Mekkora a kár?
– Fogalmam sincs.
Körbejárjuk a kocsikat. Pont az első lámpájuk koccant össze, a többi rész meg se horpadt. Mázli. Húszezer, de mázli. Kicsit kínos érzés, ahogy a koszos kocsimat vizslatjuk. Tudtam, hogy le kéne mosni. De hát azt hittem, eső jön.
Hihetetlen, de úgy tűnik, egyformán hibásak vagyunk. És ami a legfurcsább, ezt a fickó is így gondolja.
– Azt hiszem, felesleges lenne emiatt a biztosítókhoz szaladgálni. Olcsóbban megússzuk, ha nem jelentjük. Ön is így gondolja? – helyeslően bólogatok. Enyhén ráncolt homlokkal méregeti a törött lámpáját. – Nem fog örülni a Sanyi, ha elmondom neki. Imádja a kocsiját.
– Nem az öné?
– Á, nem, nekem most nincs kocsim. Különben se ilyet vennék, ha vennék. Ez a bátyámé.
– Miért, milyen kocsit szeretne?
– Nekem a sportosabb típusok tetszenek. Mondjuk egy Ferrari – vigyorodik el. – De azt hiszem, azt mostanában nem veszek. Meg a barátságos öreges autók. Biztos furcsának találja a párosítást.
Végignézek a sajátomon. Elmúlt tizenöt éves, de semmi pénzért nem válnék meg tőle. Olyan kedélyesen hunyorognak a lámpái.
– Egyáltalán nem.
Összemosolygunk. Milyen kedves a mosolya! Egy ideges fickó ránk dudál.
– Ööö… azt hiszem, azt akarják, hogy menjünk el az útból. Talán telefonszámot cserélhetnénk, ha kiderülne, hogy mégis valami súlyos belső sérülés…
– Sose lehet tudni – bólintok komolyan. – Lehet, hogy szétesik a következő kanyarban. Az ilyen lámpakoccanások alattomosak lehetnek.
Felfirkantjuk a számainkat, sebtiben be is mutatkozunk, aztán ki-ki be a sajátjába, indulás. Elszoruló szívvel figyelem a visszapillantóból, amíg látszik. Ki lehet? Persze azon kívül, hogy Horváth Dániel. Hol él? Mit csinál? Miért nem tudtam vele valami normális helyen találkozni? Miért nem volt rajtam az új kék felsőm? Bár mindegy, abban se lennék elég megragadó jelenség. Különben is biztos van családja. Az ilyen normális formájúaknak mindig van. Vagy lehet, hogy egyedül van, de titokban baltás gyilkos. Nem, az lehetetlen. Nem tudom megmondani, miért, de lehetetlen.
A fele cuccot elfelejtettem, mehetek vissza máskor. Mindegy, úgyis mindig kifogy valami. Hol lakhat?
Másnap. Telefon.
– Jó napot kívánok, Horváth Dániel vagyok. Tudja, a szerencsétlen autós, aki összetörte a lámpáját.
– Rémlik valami… Hogy van?
– Remekül, és hallom, hogy ön is mosolyog, szóval nem okozott maradandó lelki sérülést a koccanásunk.
– Azt sose lehet tudni – próbálok titokzatoskodni.
– Gyakran mondja ezt? – na, most meglepett.
– Fogalmam sincs. Vissza tud emlékezni arra a pár szóra?
– Igyekszem edzeni a maradék memóriámat. Nem is hinné, mi mindenre emlékszem. Például ma reggel… Hoppá, mégse tudom, mit reggeliztem. Úgy tűnik, ennyit a memóriámról.
– Ismerős az érzés.
– Meghívhatom egy kávéra? Talán addigra kitalálom, mit is ettem reggel.
– És ha nem kávézok?
– Szerintem kávézik. De üsse kő, lehet egy Bambi is, ha azt szeretné.
– Az egyik biztos jó lesz.
– Ismeri a Tulipán cukrászdát a Kankalin utcában?
– Igen, látom, virágos kedve van…
– Holnap délután öt körül jó lenne?
– Igen, ott leszek.
Másnap. Fél öt. Tárcsázok.
– Sajnálom. Nem mehetek.
– Miért?
– Minden ruhámban ronda vagyok. Úgy nézek ki, mint egy tehén. Egy különlegesen ronda tehén.
– Én nem így emlékszem, és annyira azért még nem rossz a memóriám.
– Tévedés. Bezárják a Tulipánt, ha meglátnak közelíteni.
– Akkor majd elmegyünk máshova.
– Mindent be fognak zárni.
– Akkor majd sétálunk. Az utcát csak nem zárják le.
– Azt tényleg nehezebb lehetne.
– Jó. Csukja be a szemét. Nyújtsa ki a kezét. Fogja meg az egyik ruhát. Azt vegye fel.
– Flitteres felső. Színházba meg ünnepségekre szoktam felvenni.
– Tökéletes. Akkor várom.
Mi van velem? Hogy tudok ilyen idióta szöveget megereszteni? Mintha csak a Hogyan koptassunk le valakit azelőtt, hogy esélyünk lett volna megismerni? életmódkalauzból idéztem volna pár példamondatot. A flitterest azért mégse. Bár… miért is ne? Úgyse látom többet, és legalább vicces legyen az első és utolsó randink.
Nem is emlékeztem, hogy ilyen jól néz ki. Vagyis nem is igazán jóképű. Csak borzasztóan vonzó. Legalábbis engem vonz. A cukrászdáson nem látszik semmi elismerés.
– Az előbb, amikor telefonáltam… Bocs, rémesen ostoba szöveg volt.
– Aranyos volt.
– Nem, dehogyis! Biztos úgy hangzott, hogy valami dicséretet akarok kicsikarni, pedig tényleg nem.
– Semmi baj, úgyse dicsértem meg. Mostanra tartogattam az elismerést. Ez a flitteres ruha… igazán csinos, és rendkívül szembeszökő hétköznap délután – szemtelenül vigyorog. – De legalább mindenki látja, hogy fontos emberrel találkoztam.
– Nem akartam csalódást okozni, ha már bezengtem.
– Kíváncsi voltam, fel meri-e venni. – Fintorogva megvonom a vállam. – Nos, kávé vagy Bambi?
– Élmény lenne megfigyelni a pincérnő arcát egy bambirendelés után, de most megkímélem, elég lesz a kávé.
– Ugye, hogy kávézik!
– Talált, süllyedt!
Később együtt sétálunk. Összetegeződünk. És akármilyen szerencsétlenül is kezdtem, újabb randira hív.
Aztán megint újabbra.
Aztán megint.
És annyi magányos év után megnyugszik a szívem.
És… Mi ez? Az esküvőm. Ott áll mellettem, és megígéri, hogy ezután is mindig ott fog állni. És ahogy a szemébe nézek, biztosan tudom, hogy nem a baltás gyilkos, hanem a férfi, akivel együtt fogunk megöregedni, kézenfogva ülünk majd a kandallónál, és felolvas a másiknak az, aki még látja a betűket, és együtt kavargatjuk a fogainkat a tisztítólöttyben, és emlékezünk a fiatalságunkra, ha a reggelire nem is emlékszünk már…
Elindulunk az anyakönyvvezetőtől, ünnepelni a boldogságunkat. Mindenki mosolyog, a barátaink vidáman dudálnak végig az utcákon…
Mi?
Kattog az index, balról már rég nem jönnek az autók. Mögöttem dühödten tenyerel rá valaki a dudára. Még egy búcsúpillantást vetek szemben a szürkére. Alighanem lefulladt, mert nagy gázzal lő ki. Kicsit át is nyúlik a szomszéd sávba.
Ha átsoroltam volna balra, pont elkapta volna az oldalamat.
12 hozzászólás
Szia Inesita!
Nagyon jó a novellád. Mindössze egyetlen lámpaváltásnyi idő alatt játszódik, és benne van minden a lányról, aki az autóban ül. Igazán remek lett, gratulálok!
Judit
Szia!
Azért egy matektanárnőnek nem okozhat gondot egy körcikk kiszámítása. Megvan a kiindulópont, adott az érkezési pont, plusz a kényszerpálya, tehát könnyedén kijelölhető egy húr, és ha még mindez nem elég, akkor még mindig ott van a koordinátageometria, vagy a valószinüségszámítás.
:-)))
Fogadd nagy gratulációmat! Igazán jó a novellád, és remekül fogalmaztál meg benne mindent.
Üdv.
Szia!
Nagyon jó novella, érdekesen megírva, tetszik. Gratuálok!
Szeretettel: Rozália
Kedves Inesita!
Mindent el fogok olvasni Tőled. Nagyon tetszett.
Szívből gratulálok. Wolf.
Kedves Judit, artur, Rozália és Wolf!
Nagyon örülök, hogy itt jártatok, és köszönöm a kedves szavakat!
Artur!
Minél közelebb ér a szemközti szürke kocsi, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a női vezető térérzékelésének hibahatára exponenciálisan nő a szembejövő vezető jóképűségének függvényében… 🙂
Nagyon érdekes és tetszik, ahogyan leíroda a főhős gondolatait. Örülök, hogy elolvastam.
Szeretettel: Kata
Aranyos történet. A nő kedvesen hebehurgya, a fickó szimpatikus! Tetszett! :))
nagyon ügyes írás! tetszett!
Én is csak gratulálni tudok: nagyon jól megírt. élvezetes novella. Tetszett a csavar a végén. :-)))
Üdv: Sanyi
Kedves Kata, Gunoda, Ultimus és Sándor!
Köszönöm, hogy itt jártatok, és azt is, hogy dicsértétek a novellát!
Ági
Olyan jó néha csak úgy álmodozni kicsit! Egész magával ragadott a történet:) Grat!
Üdv: Áfonya
Kedves Áfonya!
Örülök, ha így volt! Köszönöm a figyelmedet!
Ági