Egy mondat a búcsúzásról

Mosdatlan lélekkel álltam előtted, szemed zöld szikráiba kapaszkodva, mert tudtam, hogy belém látsz, hogy látod, sok bűn megperzselte már lobbanékony lelkemet, de én csak néztem azokat a mohazöld óceánokat fényes pupillád tavai körül s arra gondoltam, olyan akarok lenni, mint amilyennek most Te látsz:bűn nélküli embernek, akit nem sebzett még vaddá a körülötte fortyogó világ, de csak tekintetedbe kapaszkodhattam, mert kezed halvány bőrét érinteni sem mertem, de te távolodtál lassan, vissza-visszafordulva, s elszakadt ez a láthatatlan kötelék közöttünk, elpattintva bennem a keserűség vérízű folyamát, melynek parányi forró cseppje végiggördült arcom reszketeg bársonyán, mély árkot vájva hegekkel ékes lelkemen, s földhöz szegezve utánad-iramodó lábaimat, s megállítva bennem a lét ütemesen áramló hangjait, mert ez a pillanat elvitt belőlem valamit, mert búcsú nekem még nem fájt ennyire.