Az öregasszony kiengedte a tyúkokat az ólból, csipegessenek, szellőzködjenek a friss tavaszi reggelben. Elgyönyörködött a káráló jószágokban, ahogy köréje gyűltek.
– Hát mit akartok nekem mondani? – kérdezte, mintha lelkes teremtésekkel beszélne. Azok a szétszórt tengerire vetették magukat, nem törődtek tovább a gazdájukkal.
A tyúkokon kívül nem is nagyon volt senki, akihez az asszony szólhatott volna. A férje két éve hogy meghalt, a fiai megnősültek, elköltöztek. Az unokái messzire kerültek, az egyik Egyiptomba, ott is ment férjhez. A lánya meg… Zsuzsó… negyven éve ott nyugszik a debreceni temetőben, abban a sírban, ahová lassan már ő is készülődik a nyolcvanhat évével. Ha a lányára gondolt, alig észrevehetően reszketni kezdett a feje. Apró bólogatások voltak ezek, mintha szemrehányást tenne valakinek a nagy fájdalmáért.
A baromfiudvarból befelé indult a házba, hogy friss vizet hozzon az állatoknak, amikor valaki megnyitotta az utcaajtót.
– Jó napot kívánok! Itthon vannak?
Az asszony megfordult a köszönésre. Állt egy darabig kezében a vizes edénnyel, hunyorgott, hogy jól lát-e.
– De csúnya öregember lett belőled! – mondta végül.
– Belőled meg de szép öregasszony! Hát megismertél, Zsuzskám? – kérdezte a vendég közelebb lépve. Az asszony hangja azonban megállította.
– Aztán mondd csak, hogy van a kedves feleséged?
– Ammán szegíny jól van. Egy éve temettük. Olvastam az újságban, hogy a te Gáborod is meghalt. Nekem meg, hogy letelt a gyászév, az volt az első, hogy megkeresselek. de a nagy házat már lebontották, ahol laktatok. Alig találtalak.
– De bátor lettél hirtelen. Nincsen anyád, se feleséged, nem kell már félned senkitől.
– Csak csúfolódj velem. Nem volt nekem jó életem –mondta az öreg, majdnem sírós hangon. A szeme azért nevetett, huncutul, akár csak legénykorában.
Az öregasszony nem szólt rá semmit. Egy pillantással felmérte, mi a szándéka ennek az embernek. Cselédet keres, aki mos-főz rá, vagy a régi Zsuzskáját, akitől annak idején az anyja olyan csúfosul eltiltotta? A ruhája tiszta, rendes, a csizmája fényesre suvickolva. Emlékszik, erre régen is mindig nagy gondot fordított. Az inge egy kicsit gyűrött, vagy inkább rosszul van vasalva. De amúgy rendben van. A kalapja újnak látszik.
– Csizmában már csak a parasztok járnak a földeken. Nem tudtál valami becsületesebb lábbelit felvenni, ha hozzám jöttél? – kérdezte, hogy az öreg nagyon el ne bízza magát. Aztán mikor látta, mennyire megbántotta a szavával, odalépett hozzá.
– Jól van, no Imrém. Gyere hát beljebb!
Az öregember engedelmesen lépkedett fel a házba vezető lépcsőkön a csendesen somolygó öregasszony után.
6 hozzászólás
Szia Kati! Ez a késői egymásra találás nagyon megrázó! Úgy tudod leírni a dolgokat, h az ember szinte ott van a helyszínen, mint egy láthatatlan kísértet. Tetszik ahogy írsz! Olvasmányos! Üdv: én
Szia Bödön!
Úgy éreztem, ezt még befejezésképpen megérdemli Zsuzska. Köszönöm, hogy elolvastad. Üdv: Kati
Kedves Kata!
Rendkívül jó írás ez is. Persze, az előzményeket is el fogom olvasni.
Szeretettel,
Janó
Kedves Janó!
Ez valóban a legutolsó része a történetnek. A 16. lett volna a vége, de ez az egy még idekívánkozott. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati
Ez is amolyan "a kör bezárul" momentum a műben. Nagyon jó lezárás ez a 40 éves ugrás. 86 esztendő nem lehet más, mint regényes.
Tetszéssel olvastam művedet, és gratulálok hozzá.
Laca
Köszönöm Laca, hogy végigolvastad. Féltem, hogy nem áll majd össze kerek egésszé a sok apró rész.
Üdv: Kati