Régi fényképek között matatok. Az egyiken anyámat látom. Visszafogott mosolyával áll az új biciklije mellett.
Lehet, hogy kerékpárt kéne írnom, de ők így hívták. (Mi meg bringának.)
Egy vasárnap délután készülhetett ’55-ben.
Számolok magamban: harmincöt éves lehetett. A biciklit hosszas fontolgatások után vették meg. Anyám nem igazán akarta. Addig ő alig ült bringán. Később sem barátkozott vele össze úgy igazán. Néhány évig használta, aztán elhagyta. Inkább gyalog járt.
Volt, hogy futva tette meg a másfélezer métert a gyárig, hogy el ne késsen. Így is elkésett vagy háromszor, a negyvenegynéhány év alatt.
Szóval áll az új biciklijével a gyöngyös-hídon. Mindkét keze szabályosan a kormányon.
Ha megmutatnám az unokáimnak, lehet, hangosan röhögnének. Én valamiért, kis híján elbőgöm magam.
Szóval áll ismerős félmosolyával és néz apám felé, mert nyilván az ő kezében volt valami olcsó gép, amit fotózás után körülményesen visszacsomagolt, puha kendőbe ágyazva, valamelyik passzentos kemény dobozába.
Szóval áll a hídon a mama, vasárnap délután és néz a Gyöngyös két ága között elterülő legszebb kőszegi tér, óriás vadgesztenyefái felé.
A barátomnak később örökké ezekről a fákról beszélt:
– Sanyikám, ha én nyugdíjas leszek, akkor engem csak a Széchényi tér árnyas padjain fogsz megtalálni. Naphosszat ott fogok olvasgatni, vagy hallgatom a kis rádiómat és gondolkodom a világ dolgain.
Aztán soha nem ült ott egy percig sem.
Szóval szépen felöltözve áll anyám az elsárgult, szakadozott fotón, az új biciklijével. Kicsit fáradtnak tűnik. (Abban az időben még hat napot dolgoztak egy héten, három műszakban.)
Kicsit idősebbnek is látszik talán, mint a mai harmincöt évesek. Hiányzik arcáról a büszkeség, amit pedig apám, – ismerve őt – ebben a helyzetben, bizonyára elvárt volna tőle.
Inkább, valami megbocsátó szánakozást látok a még mindig csinos arcán, beletörődést, egy nem kívánt helyzetbe.
Korábban valószínűtlenül karcsú termete, már veszőben volt. Már kezdett kicsit elnehezedni.
Nézem a fotót ’55-ből. Anyámat, ötvenöt év távolából és a csillogó biciklijét… Egyre homályosabb a kép vénülő szemeim előtt és valamiért, törni, zúzni volna kedvem…
41 hozzászólás
Szia!
Ismerős érzés, amikor egy régi kép láttán megrohannak az érzelmek. Olyan kézzel foghatóan írod le azt a fotót, hogy szinte látom magam előtt édesanyádat a csillogó biciklijével a hídon.
Szeretettel: Rozália
Rozália kedves!
Köszönöm látogatásod, kedves szavaid, megtisztelő értékelésed. a.
Szia!
Nem ismertem édesanyádat, Téged sem.Ha megengeded itt is homályosodik a kép…Hogy miért?Mert én ilyen vagyok.S ezt vállalom.Az írásod látszólagos "egyszerűségében "benne van minden!Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Igazán megtisztelsz a folyamatos figyelmeddel, megtisztelő értékeléseddel.
Köszönöm. a.
Kedves Antonius!
Lehet, hogy szentimentális vagyok, de én is elérzékenyültem egy kicsit. Tényleg nagyon élethűen írod le képet, s magát a Benned feltoluló emlékek sorát.Tetszett!
Szeretettel: Heni
Kedves Amarilla!
Köszönöm szépen, hogy olvastál és megtiszteltél a véleményed leírásával.
Üdv. a.
Kedves Antonius!
Az én Édesanyám az idén lett volna 89 éves, ha megéri, tíz évég biciglivel járt a 3,5 kilóméterre lévő munkahelyére.
Szóval megérintett az írás, amely nagyszerű.
Szívből gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Anyáink közel egy idősek voltak. Az enyém ’20-as volt, a tiéd ezek szerint ’21-es. Félszavakból is…
Köszönök mindent. a.
Hű, erre majd még írok…
Gyere csak Testvér, ne kímélj. a
Szívfájdítóan írsz !!!! Tényleg olyan érzése van az embernek a prózád olvasása közben,
mintha a kezében tartaná édesanyád fényképét.
// Az én anyukámnak / aki 1907-ben született / nem tellett biciklire, mert öt gyermek
nevelése / ruhák, ennivaló, stb./ nem tette lehetővé számára, hogy ilyen "luxuscikkre
pazarolja" az amúgy sem hatalmas összeget, amit apám – mint ácsmester -havonta kapott a helyi Állami Gazdaságból.
Én a bátyám bringáját örököltem…Ő a nővéreimtől…tőlem pedig az öcsém. Hát így.//
Ez mind csak zárójelbe kívánkozott, de le kellett írnom, mert ezek az érzések tolultak
fel bennem, többek között.
Ez az Írásod is csodálatos, Köszönöm, hogy olvashattam.
Zsike kedves!
Egészen meghatódom attól, amennyi időt rám pazaroltál. Köszönöm a figyelmed, az együtt emlékezést, a kedves szavaid, értékelésed.
Üdv. a.
Kedves Antonius!
Látom magam előtt a képet amiről írtál, s most újra látom magam előtt nagyanyámat is amint a csepel biciklijén ül és épp munkába megy.
Gratulálok!
üdv.: Andris
Kedves Andris!
Köszönöm, hogy benéztél, olvastál és megtiszteltél az értékeléseddel.
Üdv. a.
Szia!
Nagyon szép emlékezés és elmélkedés! Egészen meghatódtam, de azért a humor sem maradt el! Kibújt a szög a zsákból!
Pár másodperc erejéig nevetésre fakadtam, amikor az unokáid emlegetted.
A vége szívfájdító!
Azt hiszem, ma én is előveszek egy képet. Azért csak egyet, mert azt tanultam most tőled, hogy rá kell szánni az időt az emlékekre. Lehet, hogy én is leírom, amit csak én láthatok bennük!
Köszi, Mester!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Amennyire Te Kankalin vagy és nem Margarita, annyira nem vagyok én mester.
Azt persze köszönöm, hogy figyelsz rám és olvasol.
Üdv. a.
Jól beválaszoltál! 🙂
Ugye! Nem hiába törtem a fejem két napig. 🙂
Ebben az írásodban sokkal többet mondasz el a leírt szavaknál…engem ez fogott meg benne legjobban. Az emlékek pedig kincsek, őrzi őket a szív.
Mostanában én is írtam emlékekről, de még nem volt bátorságom hozzá hogy másnak is megmutassam ezeket.
Arthemis kedves!
Köszönöm, hogy olvastál, és véleményt mondtál. A kevés szóval sokat, Nálad is föllelhető törekvés. Elő a kincseiddel.
Üdv. a.
"Szóval áll a hídon…" – Csak ennyi és mégis milyen sok.
Néhány napja keresgéltem egy képet a rengeteg közt. Gondoltam, gyorsan megkeresem és kész… Majd két órát ültem ott a földön, és azon nevettem, hogy sírok.
Írásodhoz gratulálok!
Szeretettel: Hópihe
Kedves Hópihe!
„Majd két órát ültem ott a földön, és azon nevettem, hogy sírok.” Ez nagyon tetszik!
A többiről, ha érdemes, annyit, hogy köszönöm. a.
Szia at!
elolvastam-és értem a dühödet / ha leírnám én mit csináltam az olvasás után, talán szégyelni kellene magam?-azt gondolom nem!
egy megsárgult kép néha többet mond mint egy regény.
köszönjük,hogy leírtad testvér!
ruca
Szia Ruca!
Nem hinném, hogy szégyellni kellene magad. Ellenkezőleg.
Köszönök mindent. A megtisztelő figyelmed, a „fogadóképességed”, a nagyvonalú értékelésed. a.
kevés szóval, nagyon sok. egy ilyen régi fénykép nagyon veszélyes tud lenni, hozza az emlékeket.
Müszélia kedves!
Úgy van, ahogy mondod. Köszönök Neked mindent. a.
Közben annyi hozzászólás érkezett ide, hogy nem is kell semmit mondanom.
Inkább ajánlottam! Ott leírtam, miért.
Köszönöm. a.
Szia!
Köszönöm! Még időben vagyok, hogy egy fotót elmentsek magamnak … anyámról. Úgy érzem, jól fog jönni majd. Most még nem nézegetem, nem is gondoltam rá, hogy .. de később. Később szükségem lesz rá.
Gratulálok!
üdv.
Nem is tudom, hogy jól teszi-e az ember, ha a múltjában kotorász. Én meg tudok tőle zuhanni.
Köszönöm szépen Zoli. a.
Ha ilyen alkotások születhetnek belőle, akkor mindenképpen jól teszi az ember. Szerintem írásaink többsége a múlt tapasztalatából születik. Többi része a jelen vagy a tegnap eseményének hatása, és ritkábban szól a lehetséges jövőről.
Van emlék, amitől én is zuhanok, de szerencsére van, ami kiemel a mélyből.
Nincs köztünk vita Testvér.
Köszönöm, hogy a gondolataiddal megtiszteltél. a
Mácsai Pálnak van egy szívbemarkoló Keringő c. dala az alábbi szöveggel:
„A múlt idők elsárgult fényképein
a jövőbe néznek az elődeim.
Amit ők látnak itt, az a múló jelen,
amit én látok ott, az a történelem.
A legtöbbjük egyszerű szegénylegény,
de az egyiknek cilinder billeg fején.
És tudja, hogy hiába előkelő,
az öröklét zsebórán nem mérhető.”
…
És a refrén:
„Ahogy szemembe néznek, felismerem,
hogy nem hagynak egyedül sohasem.
Én mindegyik fényképen látom magam,
mert énbennem élnek ők mindannyian.”
Bocs a hosszú idézetért, de annyira "rárímel" az írásodra! Én magam is sokszor elmélázom a régmúlton, tudom milyen…
Köszönöm.
Poppy
Kedves Antpnius!
Néha előkerülnek régi fényképek, amik másnak semmit sem mondanak, megörökítve egy pillanatot, amit az idő feledésre ítélt.
Az érzések, emlékek, amik a mi szivünkben laknak csalnak az arcunkra mosolyt, vagy könycseppeket, amíg nézzük őket.
Szép az írásod, bár nem egyértelmű a számomra, hogy a pillanat amit a fénykép megörökített, az vidám, vagy szomorú.
Judit
Kedves Poppy, kedves Judit!
Köszönöm szépen a figyelmeteket. a.
Gratulálok, kitűnő írás. Erős hangulatú. Jó, hogy nem szirupos. Feszültség érződik apa és anya között, valamennyi neheztelés az apával szemben. Elkezdett gondolatok vannak benne, melyeket nekünk kellene továbbgondolni.
A vége nagyon ütős, elgondolkodtató.
Köszönöm, hogy itt jártál, olvastál és leírtad a váleményed.
Megtiszteltél vele. a
Megható és erőteljes mű: így kell (szép)prózát írni!
Köszönöm Szabolcs, hogy megtiszteltél. a
Kedves Antonius!
Elhümmögtem a prózád olvasása közben. Érdekes hatással vannak az emberre a régi fényképek. Megnyugtató részben, hogy nemcsak én hanem más is így érez. Konkrétan Te,
bár én nem Apámról szoktam régi fényképet nézegetni. Jó kis prózát írtál.
Üdv: Ági
Köszönöm kedves Ági, hogy nálam hümmögtél. Bevallom, én is hümmögök kicsit, mert én sem apámról írtam itt, hanem sokkal inkább az anyámról. 🙂
Köszönöm a „hűséged”.
Üdv. a