Elengedlek

Részlet Maroknyi boldogság c. regényemből

Éreztem, hogy kapcsolatunk számomra már nem hoz több igazi boldogságot. Talán egyikünk se akarta bevallani még saját magának sem, hogy a kapcsolat erőtlenné vált? Nem tudom, de éreztem, hogy vége. Még elmentem, közös barátainkat fölkerestem Budapesten, Erdélyi Jóskát és Sutyit, akiket együtt többször is meglátogattunk. Tőle hallottam (hogy igaz-e vagy nem, azt már nem tudom, de nem is akartam róla tudomást venni): állítólag megismerkedett egy hölggyel, aki kisfiával egyedülálló, és talán… össze is házasodtak?
Persze, nekem annyira fájt, kibírhatatlannak éreztem. Nem hittem, nem akartam elhinni. Azok után a forró találkozások, tüzes levelek és esküdözés, fogadkozás után, hogy csak Te… és bízzál bennem… Úgy éltem meg, mint egy villámcsapást! Viszont éreztem, hogy mégegyszer találkoznunk kell, le kell zárni az egészet.

Beutalót kaptam a budapesti akkor megnyílt, új SZOT üdülőbe – amely a Margit-híd fölött, Buda hegyoldalában épült – fájdalmamat ott akartam kiheverni.
Előtte telefonon megkerestem, kértem, látogasson meg.
– El kell Tőled búcsúznom – mondtam neki. Tudom, jobb lesz, nem szabad szép szerelmünket hallgatással elrontani. Maradjon meg bennünk minden úgy, ahogyan történt. Megmondtam az üdülő címét, meddig leszek ott, és letettem a kagylót.

Eljött… Különös találkozás volt. Az üdülő kis presszójának egy elkülönített sarkában foglaltunk helyet. Beszélgettünk. Egyikünk se tett szemrehányást a másiknak, mégis, minden olyan különös volt már. Összeszedte a bátorságát, mély lélegzetet vett. Azt mondta:
– Kicsim! Ne haragudj rám. Nem tudtam megoldani, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Az utóbbi időben nagyon sokat szenvedtem hiányod miatt, talán azért voltam olyan gyakran beteg. A pihenés, az üdülés se sokat segített rajtam. De most már érzem, nem tudom tovább úgy folytatni. Bolyongtam, és bolyongni fogok, utazom, amikor csak tehetem.

Látta, hogy elsápadok, így folytatta: – Ne gondold, nem arról van szó, hogy többé nem akarlak látni. – Rám nézett. Könnyes lett a szeme. Megfogta a kezem, az övé remegett.
– Tudod, hogy szerettem volna hozzád közelebb kerülni. Több variáció volt, sokat jártam utána, de egyik sem olyan, ami mindkettőnk számára elfogadható lett volna. Ott pedig, a beosztásom és családi körülményeim miatt nem maradhattunk volna.
Neked jó állásod van, tudom, Te sem tudnál változtatni ezen, a családod miatt. Pedig ha sikerül egy megfelelő állást kapnom, akkor többé nem kellett volna hosszú időre távol maradnunk egymástól. Mindennap találkozhattunk volna. Arra gondoltam, levélben írom meg neked. Levélben jobban ki tudom fejezni magam, mint szóban. Hidd el, most is annyira szeretlek.

– Én is Téged, – suttogtam. (Arra gondoltam, vajon őszintén beszél-e most hozzám, őszinték-e az érzései?) Majd idéztem neki egy korábbi levelemből egy részt, ha nem is szó szerint:
„Egyik leveledben az ’idő’ kérdése is tisztázódott köztünk, és hidd el, nem vettem ígéretnek. Tudtam, szeretsz, és megértetted még a ki nem mondott gondolataimat is. Nem írtam soha, és nem is mondtam Neked, és Te mégis leírtad! Igenis, voltak már korábban is olyan gondolataim, hogy egyszerűen – még ha ez érthetetlen is lett volna akkor – elmenekülök ez elől a fájó, de nagyon-nagyon boldog szerelemből… Egyszerűen, és érthetetlen módon pontot teszek a végére, gondolván, elég erős vagyok, – eddig is kibírtam mindent, amit az Élet rám terhelt, – tehát ezt is ki fogom bírni!
Tudod-e, miért voltak kétségeim? Azért, mert úgy szerettelek, ahogyan érezted, s ahogyan akkor, azon a boldog-fájó búcsúzáskor, amikor az igazi boldogságot láthattam Rajtad, azt éreztem: ha a Tiéd nem lehetek örökre, akkor soha, senki másé nem leszek, mert egyáltalán nem lehetek boldog valaki mással – olyan boldogság után, amit együtt átéltünk. Soha nem jöhet már olyan ezután, amire vágyódhatnék, olyan, aki után sóvárognék… – Soha! Soha!”

Nem tudom, mi történt velünk, inkább Veled. Nem firtatom. Akkor, abban a levélben, melyből most idéztem, elmondtam Neked: nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Ha netán’ úgy alakulna (nekünk, szerelmeseknek) a sorsunk, hogy ígéret ellenére nem lehetünk amúgy teljességében egymásé, mert esetleg megváltoznak érzelmeink… Akkor, mit ér „egy nő” azzal a bizonyos korábbi ígérettel? Ha már nincs érzés, és meggyőződés mellette?! Megérné?
Szeretlek, fáj, hogy így történt, és mégis el kell mondanom: – Elengedlek, mert tudom, jobb lesz úgy. (Lehet-e jobb, nélküle, azt teljes meggyőződéssel el se lehet képzelni!)
Csendben, szomorúan csókoltuk meg egymást, – utoljára. Csak álltam a hegyen, az üdülő kapujában és néztem, ahogy lehajtott fővel egyre távolodik tőlem, ahogy elment tőlem – örökre…

*