Akkor már negyedik éve volt, hogy a II. Világháború befejeződött, és egy esztendeje ismét magyar földön tartózkodhatott végre. Otthon. 48 – ról felhízva 61 kilóra. Abban a városban élt, ahonnan hét évvel előbb bevonult letöltenie az előszabott három esztendő katonaságot. Az, hogy rosszkor született, – mármint történelmileg, – talán arra nem is gondolt. Lassan, de kezdett minden téren visszatérni az életnek nevezett mindennapokba. 31 évesen nősülni kellene, meg a testvérei, ismerősei, és mindenki a környezetében ezt tanácsolta. Érezte ezt ő is valahol talán. Családot kellene alapítania. Sajátot.
Szintén abban a megyében egy vasutas lány, ugyanazon esztendőben, már a hatodik kérőjének adott kosarat. Pistát szerette. Ahhoz meg nem mehetett. Kevés volt a hozománya. Pista szüleinek más kellett. Pistának meg beleszólása se volt a saját jövőjébe. Így lett a szerelmük beteljesületlen, hatévi udvarlás után. Pistának nősülnie kellett. Szülei döntöttek. Bálint, – az egyik kérő – könyörgött neki órákon át:
– Apám rám íratja a nyolc holdat, amint megnősülök. Egy határozott vízszintes fejmozdulat volt a válasz, majd hozzá egy lehajtott fej, és egy vérző szív. A vasutas lány csak varrt, s talán valami csodára várt. Hallgatta a bántó szavakat:
– Meglásd! Harmincévesen vénlány maradsz !
Az élet úgy hozta, hogy összeismertették a jóakarók őket. Véletlen volt? Ki tudja azt ma már, – hiszen mindez a múlt században, – pontosabban 1949. őszén történt.
December elején az eljegyzés megtartására készülődtek, összekötvén azt a disznóvágással. Olyan negyvenen is voltak a férfi részéről. Hatalmas lábasok, fazekak, üstök, telis-tele finomabbnál finomabb falatokkal. Estére minden a helyén volt. Kivéve a menyasszony. A menyasszony nem érkezett meg. Ő sehol. Vigasztalták a testvérek a vőlegényt, ahogy tudták, csitították a kialakult helyzet emelt fővel való kezelésére. Bár legbelül soha nem bocsájtották meg a menyasszonynak a távolmaradást. Szégyenként élték meg bátyjuk bánatát. Biztos is, hogy bánatos volt, mert a vonat alá akarta vetni magát. Szerencsére a józan ész győzött, és kivárta a magyarázatot a leány részéről, mely a rákövetkező napokban meg is érkezett. Miután egyik húga felkereste, – látta, hogy fekszik, gyengén és sápadtan. Havibaja ágynak döntötte.
Tulajdonképpen ezt soha nem tudtam, míg élt Édesapám. Olyan jó tíz évvel a halála után mesélte el először Anyu. Aztán az egyik nagynéném is, akivel Anyu tudta nélkül asztalhoz ültem. A mai napig hallgatok erről. Mármint, hogy szóba álltam egyáltalán Terka nénivel. Ő diktálta le nekem az egyik nyáron a családfát is, tőle tudom, hogy mama, – aki 42-ben meghalt, a helyi újság lehozta a hírt. A gyászjelentést, a szokásos szavak után így fejeződött be…" Tíz árvát hagyott maga után." Mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok. Még ma is. No, meg a nászajándék! A mama szülei, azaz a dédszüleim, lányuknak egy éttermet ajándékoztak a ligetben. S mindez történt 1917-ben. Sok mindent megtudtam akkor. S volt olyan is, amit jobb lett volna soha. Már mindegy. Emlékszem, amint diktálja nekem a neveket, amikor Sándor bácsihoz érünk, mondja, hogy a második felesége Ilonka néni volt. Majd körmölök, jegyzem minden szavát. Halad. Mondja a következőt.
– Hoppá! – Ha második felesége volt, akkor lennie kellett elsőnek is. – említem meg Terka nénémnek.
– Őt nem vesszük bele! – mondta sokkal határozottabban, mint bármikor is előtte szólt.
– Miért nem? – kérdezem ártatlan hangnemben, mert fontos volt a hanglejtésem, hiszen, ha most nem osztja meg velem a nagy titkot, akkor a sírba viszi magával örökre. Én meg azt már nagyon nem szerettem volna! Folyamatosan és ingerülten, mintha tegnap történt volna minden, csak mondta, mondta…
– Képzeld el! Amikor elváltak ez a piszkos, sehonnai, ágról szakajtott, lusta, trehány, némber nőszemély elvitte a két disznót is.
– De szült neki két gyereket, az unokatestvéreimet. – mentegetem ismeretlenül, no meg, hogy levegőt tudjon venni, mert láttam a kis arcán, felbosszantotta magát rendesen. Semmi más érvet ellene felhozni nem tudott, csak a két disznót. Még szerencse, hogy megkérdeztem végre:
– Terka néném! Tulajdonképpen mennyi disznójuk volt Sándor bácsiéknak? Jött is a válasz azonnal, és utána nagy csend lett, egy pillanatig.
– Négy.
– Főzök egy teát. Tetszik kérni? – törtem meg a hallgatást, ha már én okoztam a feszültséget. Majd utána folytattuk a családfát. Ő mondta, én írtam. Azóta sokat gondolok rá. Tőle többet megtudtam azokban a napokban Édesapám gyermekkoráról, mint valaha is előzőleg.
Kicsit eltértem ismét, de visszakanyarodok az eredeti eseményekhez. Szóval ilyen volt az én szüleim eljegyzése. Ennek a magázódva induló szövetségnek vagyok én az ötödik porontya. Mondom is, a mai napig az öcsémnek:
– Rohadt nagy szerencséd van, hogy nem lettem fiú. Akkor te ma sehol se lennél!
Ugyan is Édesapám szeretett volna mindig egy fiút. Hát hatodszorra sikerült is nekik. Sajnos halva született. ( Az egy másik történet lehetne.) Utána született meg az öcsém, az egy szem fiú a családban. A "szégyen" meg csak folytatódott, majd 1993-ban kicsúcsosodott. Akkor özvegyen élt Anyu már, és egyik alkalommal, amikor mentem éppen haza, csak ezt hajtogatta:
– Ezt a szégyent! Ezt a szégyent!
Majd többszöri unszolásomra folytatta csak. Megmutatott egy képeslapot, melyet hetekkel előbb hozott a postáslegény. Neki volt címezve a leánykori nevén. Az üzenet mindössze ennyi volt.
"Emlékeztetlek Marikám, hogy ma van ötven éve annak, hogy hazakísérhettelek. Szeretettel és tisztelettel gondol rád: Pista"
Apám akkor volt éppen 15 éve halott már.
Közben eszembe jutott még a ház is. A ház, ahová születtem, ahol éltem rövid ideig. Apám szeretett volna az Anyuék háza előtt lévő portára építeni. Ám mama, Anyukám édesanyja, ezt röviden lerendezte a vőjével :
– Mindenkinek elér a keze a seggéig, kapaszkodjon abba!
Három utcával arrébb megvették a szüleim a portát egy idegentől. Anyám kölcsönkért 300 Ft-ot. Csak így lett meg az ezer forint, amit adni kellett érte. Félévre kapta a kölcsönt, ám kettő hónap alatt visszafizette. Majd a hitelező többször felhívta rá a figyelmét, hogy máskor is, meg bármikor és szívesen. De soha többé nem vette igénybe. Inkább örökké kuporgatott. Apám munka után átöltözött és vetette a vályogot. Hamarosan fel is épült az első és utolsó kis közös fészkük, a földes szobával.
Jézusom! Ennek már hatvan éve…
Azt tudom, megtanítottak valamire, amire oly sokan nem képesek. Nekem megadatott. Embernek maradni, minden körülmények között, ami sokszor olyan nehéz. Én azt gondolom ma, szüleim a maguk módján, de szerették egymást. Hiszen egymás mellé szegődtek élni az életüket.
Az egész Földön hat ember él, aki azt mondhatja: – Ők a mi szüleink.
10 hozzászólás
A történet szép is és szomorú is valahol, attól csak még inkább, hogy igaz, de sokkal jobban élvezhető lenne az olvasónak is, ha kicsit jobban összeszerkesztenéd. Főleg az elején, még mielőtt "visszatérsz az eredeti történethez" illetve a végefelé, ahol a családfa lejegyzéséről van szó, kicsit kusza, és kívülállóként nem követhető igazán. Az pedig nagyon szúrja a szemem, hogy "nem ossza meg"-et írtál… "nem osztja" illene oda, ha jól tudom.
Különben szép gondolatokat tartalmaz, és nagyon kedves dolog, hogy így megemlékezel a szüleid történetéről.
szeretettel
Zsázsa
Sajnálom Zsázsa, nem tudom, hogy ezen az oldalon, mi módon lehetne korrigálni a szerkesztést.
Jaj! Mizser Tanár úr hangját vélem hallani: – Szarvas hiba. Elismerem. Igen, az ossza és osztja szó, különböző jelentéssel bír.
Nagyon szeretem a szüleim. Édesanyámat a mai napig magázom még. Tudod, engem a múltszázadból hagytak itt.
Köszönöm, hogy olvastál és javítottál: Szeretettel: M Ilka
Aki írásra adja a fejét, akkor az illető az élete végéig való tanulás mellett dönt. Zsázsának igaza van a kiidézett résszel.
"Nem osztja meg velem" a helyes. Az "ossza" inkább felszólító mód. Például:
"Ossza meg velem az információkat!"
Igazából jól megírt prózát olvashattunk tőled. Van tartalma, üzenete. Leköti az olvasót. Technikai dolgokkal lehet még jobbá tenni. Helyenként talán a szórendet is megváltoztatnám a mondatok szerkezetében, de akkor azt már én írnám. Ez viszont itt fenn a te történeted. Hozz még az oldalra az írásaidból, mert szerintem itt hamar megtalálod a magad olvasótáborát. Fejlődni pedig mindig van hová. Mint már másoknak az oldalon, neked is könnyen fog menni, mert nem a nulláról indulsz.
Üdv.: Artúr
Írás nélkül is előnyös az, ha az ember mindennap tanul kicsit. Nyelvtan, amiről a Google nem ír:
„Osszák a "t" végű igének a többes-szám harmadik személyének felszólító módja.
Osztják: egyes-szám harmadik személy jelen idő.”
( Ez nekem már magas. )
A szórendemen nem tudok változtatni. Belém ivódott nagyon. Soha nem figyelek arra, hogy hol az alany, meg állítmány. Amikor írok számomra az olyan, mintha valakivel társalognék. Régebben még kaptam is érte: – Buffon elárul. – mondták már többen is. Azóta tudom, nekem a neten sem szabad névtelen levelet (e-mailt) írni. Köszönöm, hogy olvastál.
Nem is a nulláról indulok, ez már van vagy egyharmad. 🙂
Üdv: M Ilka
Kedves Ilka!
Én a harmadik olvasód vagyok. Az előttem olvasók már többfélét megemlítettek, amit én is szándékoztam felhozni. A történet érdekes, de ahhoz, hogy jobb legyen, sokat kell majd gyakorolnod, s mellette olvasgassad szorgalmasan mások írásait is. Sokat lehet azokból okulni. Sokan vannak itt, akik néhány év után nagyon sokat fejlődtek.
Néhány hiba, amit találtam, azon kívül, amit már megemlítettek: "a ligetbe" – helyett ligetben – a helyes. Utána található egy rövid, befejezetlen mondat. Aztán: "egy szem fiú a családba" – családban a helyes.
Mindez elkerülhető, ha az ide föltett anyagot előbb átfuttatod a nyelvhelyességi ellenőrzésen, azt hiszem, minden gépen található. A hibákat mind jelöli, helyesírásit pirossal, egyéb hibát zölddel aláhúzva.
Biztosan bennem van a hiba, de én nem értem az utolsó mondatot.
Remélem, jól fogod érezni magad itt, a Napvilágnál.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
A helyesírási hibákat elismerem, nem tagadom, nem vagyok olyan jó, mint a lányom. Az a program természetesen az én gépem is van, de nem tökéletes. A fejemben kellene lenni mindennek valójában. Örökké küszködtem ezzel a ba-be-ban-ben-nel. Holott annyira logikus pedig. Igyekszem majd keresni egy lektort. Befejezetlen mondat? Szerinted oda egy településneve beillesztve tökéletessé tenné? A vége felé elfárad az ember, talán csak azért nem értetted meg azt a mondatot.
Szeretettel: M Ilka
Nagyon köszönöm mindhármatoknak, hogy olvastatok, a segítőszándékotokat kimondottan értékelem. Ez a trilógiám első része volt. Ahogy idősödöm, majd bizonyára regénnyé duzzad. Hamarosan jól belelapozok’ itt sok-sok írásba.
Kedves Ilka!
Élvezettel olvastam írásod, emlékeket is ébresztett bennem, és magam is nagyon szerettem a szüleimet.
Érezd magad jól nálunk, s írjál sokat, nagyon szeretem az ilyen visszaemlékezős írásokat.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Örömmel olvasom szavaid, mármint, hogy élvezettel olvastad írásom. Kell a sikerélmény mindenkinknek. Köszönöm.
Nem is tudom mi a helyes kifejezés rá, amit érzek Édesanyám iránt. Vegyül bennem s szeretett a tisztelettel, sőt! jó adag csodálattal is.
Még egy ilyen jellegű írásom lesz és utána más vizekre eveznek a betűim. Várnod kell tehát, míg korosodom és ismét eljutok arra a pontra, hogy emlékezzek.:)
Szeretettel: M Ilka
Én általában nem szeretem a "visszaemlékezős" írásokat, a legtöbbjük átmegy valamiféle giccses idillbe. Ez nem megy át. És jó. Nekem azért tetszik, mert jól van megírva. A leírt szöveg kerül közel hozzám, s ezen keresztül a történet. Üdv én
Kedves Bödön!
Köszönöm, igazán köszönöm.
Talán azért sikeredett ilyenre az írásom, mert nem éltem giccsesen idilli környezetben sem. 🙂
Soha nem tagadtam meg a múltam, ott az Alföldön is emberek éltek-élnek. A gólya nagyon jó kéményt szemelt ki számomra, csak a települést tévesztette el. Ezt korrigáltam tizenöt és fél évesen.
Üdv: M Ilka