Emlékének

Lassan sétáltam a vén mészkősziklák lekerekített dombjain. Egyedül lépdeltem egyre távolabb. A nap már melegítette fel a szárazföldet, de még nem adott kellő meleget ahhoz, hogy mezítláb tegyem meg a hosszú utat. A dagály egyre nagyobb területet hódított meg magának. Ugyanolyan szép nyár volt, mint négy évvel ezelőtt. Bár most nem azzal a határtalan érzéssel vonultam végig ezen a festői tájon. Nem éreztem, hogy enyém az élet. Hogy mindjárt szétrobbanok az örömtől. Csak egy, egyre feljebb törő bánat szorított össze, ami kezdett magába emészteni.
Csak úgy törtek elő belőlem az érzések és gondolatok. Az emlékek elkaptak, és nem engedtek. Nem tudtam szabadulni attól az arctól. Mintha némán és titokzatosan most is engem figyelne. Nézné, ahogy szenvedek és várom, hogy hozzá simuljak, hogy észrevegyem. Halvány mosollyal most is azt figyeli, hogy mikor jön el a pillanat. Amikor már nem bírom tovább.
Megszorítottam a virágcsokrot és próbáltam tovább menni. Elkezdtem figyelni a madarak csicsergését. Sikerült elterelnem a gondolataimat. Kimásztam arra a sziklaoromra, ahol utoljára láttam. Ugyanaz a gyönyörű harmónia tárult elém. A csodálatos kék tenger végtelen hazája. Odasétáltam a sírhoz és elhelyeztem a szerény ajándékomat.
Aztán kiültem a szikla legszélére. Onnan néztem a gyönyörű kék eget. Lent sirályok köröztek. Az élethez nélkülözhetetlen táplálékért harcoltak.
Hirtelen elfogott egy érzés. Nem törődtem többé a világgal. Kavargott bennem minden. Pár másodperc alatt lepörgött a szemem előtt az egész életem szála. Ahogy kisgyermekként játszom otthon. Iskolás napjaim. Az első igaz szerelmem. És egyszerre elértem hozzá, ahogy elvesztem. Ami oly hirtelen odaveszett. Egy nő, akiért bármit megtettem volna. Odaadtam volna a saját tulajdon életemet is. De nem adta meg a sors, hogy válasszak.
Előredőltem és arra gondoltam így nincs értelme élni. Az emlékének adtam, ami még az enyém volt.