Erdei interpelláció

– Kár – mondta a varjú, és ínyenc módjára tolta le a szőrös hernyó utolsó falatját. Kicsit hunyorgott és a jóllakottság bódító érzése kerítette hatalmába. Megágyazott a korhadt faágon, egyik szárnyát megelégedetten tette pocakjára és csendesen szunyókálni kezdett.
A rigó – mert az mindig van kéznél -, rögtön odatelepedett, és mint aki nem vette észre, azonnal fütyürészni kezdett. Amikor Bach D-mol toccáta és fugája utolsó dallamaihoz ért, a varjú visszaszárnyból nyakonvágta. – Hess te rút madár – rikácsolta, és kész is volt az erdei balhé. Persze dögszagra gyűl az éji vad, az erdő apraja-nagyja összeszaladt. A medve – mint jegyüzér – rögtön árulni kezdett, és aki nem akart fizetni, arra egyszerűen ráült.
A varjú rugózott párat, majd szabályos boksz-állásba helyezkedett. A rigó direkt nem ért fel a derekáig sem, de akkora szája volt, hogy a medve fogvédőjét simán bekapta. Köpött egyet és már ugrott volna neki a varjúnak, de a bandzsa mókus leállította.
– Kérem, itt szabályok vannak, itt nem lehet csak úgy verekedni.
– Pont te beszélsz? – hördültek fel többen is. Az erdőben mindenki tudta hogy a mókus kancsalságát az asszony által hazacipelt kakukkos óra okozta. Amikor délben megpróbált bejutni az odúba, a kakukk tizenkétszer verte orrba, azóta kicsit csálék a szemei és rángatózik is.
– Kár – mondta újra a varjú és a rigó is dühösen csicsergett. Megjött a róka is, akinek valami sajt ügyből kifolyólag régi afférja volt a varjúval. A vakond zsebredugott kézzel szemlélte az eseményeket, vállát a fának vetve füves cigit szívott. A vak görény lecsókolomozta, amitől megsértődött. Szóval végre esemény volt, illetve lett volna, mert valahogy a bunyó csak nem akart elkezdődni.
A csiga érkezett lobogó szemekkel, lélekszakadva.
– Baj van, baj van! – kiáltozta már messziről. A varjú megpróbált mélyen a szemébe nézni, de ettől elszédült. A rigó közben sportosan szidta az anyját, de a bagoly leintette.
– Mi van csiga?
– Háztűznézőben voltak nálam, remélem elaludt – lihegte és megpróbálta kibogozni a futástól összeakadt szemeit.
– Te hülye vagy – mondták többen is. A feszültség oldódni látszott, habár többen bekiabáltak.
– Mondjon le, mondjon le!
A varjú már régen nem a rigóval törődött, hanem azon spekulált, milyen jól nézne ki varjúné őnaccsága egy eredeti vörösróka bundában, vörös gallérral. Még a vörösbegy is megirigyelné. Markecolni kellene – gondolta -, ha megdobálom sajttal, kiugrik a bőréből, és huss.
Közben a rigó, akit csak Jancsikámnak szólítottak, kikezdett a kakukos-órával és mélyen szerelembe esett. A medve elsikkasztotta a beszedett díjakat, de hát ő volt a legnagyobb állat, így ráhagyták.
Az erdei élet megszokott zsongása hamarosan visszatért békés medrébe. A varjú újra bóbiskolt, a rigó újra pimaszkodott, a medve csak szedte a díjakat. A seregélyek népes tábora továbbra is kántálta a tőlük megszokott „mondjon le” szlogent.
A madárijesztőt ez pedig nagyon nem érdekelte.