Állt az üres folyosón, és az ablakhoz támasztotta a homlokát. Így próbálta lehűteni felháborodását, elmulasztani fejfájását. Dühös volt és elkeseredett. Dühös volt az anyára, mert megfenyegette őt, és most átíratja Vikit egy másik gimnáziumba.
Tehetetlenül nézte, ahogy Viki egyre lejjebb és lejjebb csúszik. Nem értette, hogy az egyébként jó képességű gyerek, miért nem tanul, miért szedi össze az egyeseket. Nem tudta mivel magyarázni fizikai és lelki csapzottságát. Sokszor töprengett azon, mi lehet az oka, hogy Viki egyszer zuhan, egyszer repül. Repül?! Ettől a szótól világosodott meg minden. Kérdezősködni kezdett, és megtalálta a választ. A kamaszok délutáni gyülekező helye egy ócska kis lebuj volt. Itt volt Viki törzshelye is. Amikor ezt megtudta, telefonon beszélt a gyerek anyjával. Nézzen utána, hol tölti a délutánokat – kérte. Az anya kevés szóval lerázta. Amikor látta, hogy nincs változás, ő is elkezdett a csehóba járni. Órákat ült egy pohár tonik mellett, nézte a morcos tiniket, „élvezte” a tulaj gyilkos pillantásait. Addig, amíg a kredenchátú, kugli-fejű tulaj fel nem szólította, hogy távozzon, ne jöjjön vissza, mert zavarja a gyerekek szórakozását. Most már személyesen kereste fel a kislányt és az anyját. Viki előtt mondta el az anyának, hogy gyanúja szerint a gyerek drogozik. Viki csak ült, lehajtott fejjel, és nem szólt. Bezzeg az anyja! Magából kikelve rikácsolt, hogy fejezze be a lánya utáni kutakodást, mert feljelenti zaklatásért. Neki nincs joga közbe lépni, akkor sem, ha igaz az állítása. A csúcs, a múlt heti rosszullét volt. Nagyszünetben kereste az osztályából egy lány. A zaklatott hüppögésből csak annyit értett, hogy Viki, és hogy összeesett. Futás közben hívta a mentőket. A mosdóban ölébe vonta a gyereklányt, könnyein keresztül nézte, és töprengett, melyik fehérebb: a mosdó csempéje vagy a gyerek arca. A mentőorvost arra kérte, csináltasson drogtesztet. Ebből lett aztán a botrány. Viki anyja személyiségi jogokat emlegetett, feljelentéssel fenyegetőzött. És most, büszkén viszi a lányát másik iskolába.
A csendet a folyosón két pár cipő kopogása törte meg. Az egyik pár cipő megállt. Karcsú lánytest simult a hátához.
– Nem tudom, mikor, de még hálás leszek ezért. – súgta Viki.
– Érted, bármit. – súgta ő vissza.
4 hozzászólás
Szia matyi!
Meglepett a vége a történetnek. Értem, ami lezajlott, értem a végét is, de a kettő között nekem valami hiányzik. Nem értem miért az a vége, ami… Az írásod egyébként ismét megfogott, ahogyan azt már megszoktam tőled, de hiányérzetem van vele kapcsolatban. Ugyebár, viszik a leányt másik iskolába, akkor mit köszön meg? Azt, hogy hagyja elmenni? Vagy, hogy a teszt miatt kiderüld a drog még időben? Akkor arra nincs elég utalás. Legalábbis szerintem. Lehet, hogy csak kezd ellustulni az agyam?
Üdv.
Szevasz, Artur! A lányzó nem az iskolaváltást, hanem a törődést, a gondoskodást köszöni meg. Az anyától támogatást kap – a lecsúszásra. A tanárától, – a fenyegetőzés ellenére – felelősségteljes szeretetet. Nincs az agyaddal semmi baj. Ha nem voltam egyértelmű, az az én hibám.
Szia matyi!
Oké, én azt nem értettem, hirtelen hogyan került oda a leányzó? Vagyis értem én, de többszöri elolvasásra is maradt a hiányérzet, de tudod mit? Pont azért jó ez így, mert az ember legalább elolvassa…ujra és ujra. A hiányérzet miatt, szóval mégiscsak velem van a baj.
:-)))
Kedves Matyi!
Hiába a lelkiismeretes tanár, ha a szülő nem akar szembenézni a valósággal. Amíg a szülők nem ismerik el, hogy lányuknak segítségre van szüksége, sokkal nehezebb a lánynak is. Félő, hogy a másik iskolában minden megismétlődik.