Újra éltem az akkori szerelmünket, éreztem ahogy megfogja a kezem s a fülembe suttogja… sagapao… szeretlek. Látom magam, ahogy ránézek és a szemében ott van a kettőnket összekötő szerelem.
Jorgos nem tudod, hogy azzal, hogy elmentél mit tettél velem, még én is csak most értettem meg milyen nagy árat fizettem érte.
Most értettem meg, hogy a szerelem érzése nélkül nem lehet élni. Kell az érintésed, a csókjaid. Kell hogy még egyszer egymásra találjunk, a mi hihetetlen szerelmünknek be kell teljesülni-e. Érzem, hogy valahol ez meg van írva. Mindegy mennyi idő telik el, a mi számunkra el kell ,hogy jöjjön a végzetes beteljesülés.
Lassan össze kellett szednem magam. Vége a munkaidőmnek és jön értem a férjem. De nehezen tudtam visszazökkenni a valóságba. Annyira élt bennem a hangja, bizsergett minden porcikám, reszkettem érte az érintésére, csókjára, simogatására.
Nem akartam elszakadni attól az érzéstől amit kiváltott belőlem a hangja. Egyedül akartam lenni, hogy újra átéljem a mámort. De nem tehettem. Keményen összeszorított fogakkal, hogy ne látszódjon rajtam semmi, mentem a férjem elé. Belül zokogtam, üvöltöttem a fájdalomtól… nem kell ez az élet, nem akarom… nekem Jorgos kell… még ha bele halok is, az övé kell, hogy legyek. Még akkor is ha én nem kellek neki, de az nem lehet, hogy ö is ne így érezne. Újra látni, csak ezt akartam.
Csak emiatt tudtam az elkövetkezendő napokat túlélni. Romokban hevertem, alvajáróként éltem. Belül próbáltam a találkozásunkat elképzelni, kívül éltem a megszokott életem. Nem látszott rajtam semmi a bennem dúló érzelmekből.
Két hét telt el így, gyötrelmesen, kínlódva, sóvárogva és rettegéssel, hogy felhív-e.
De hívott. Mikor újra hallottam a hangját csendesen folytak a könnyeim, mai napig hallom ahogy bele szólt a telefonba.
– Jaszu Elenica… ti kanisz?
– Jaszu Jorgos… kala… kala ne.
Önkéntelenül gördültek a számra a görög szavak. Észre se vettem. Igen most már jól vagyok, hogy hallom a hangod.
– Nica tudunk találkozni? Már nagyon szeretnélek látni. Én is mást se szeretnék csak találkozni veled.
– Hol vagy most? – Egy kastélyszállóban dolgozom, ha ide jönnél nagyon örülnék neki.
– Félóra és ott vagyok.
Remegtem és elöntött a forróság, majd a hideg vert és reszkettem, nem tudtam mozdulni, itt van és nem sokára látom. Levegőre kellett mennem, mert úgy éreztem ha bent maradok megfulladok. A szálló előtt a sétányon álltam. Körülöttem a magas fenyőfák és nem volt semmi más csak a szakadó hóesés. Kora délután volt, hideg de én nem éreztem semmit csak a bennem lévő forróság lobogott, a szívem lüktetett, szétfeszítve a testem. Annyira féltem és mégis annyira kívántam a találkozást. Jorgos hol késel vagy csak számomra tűnik oly soknak az míg ide érsz? Nem érzékeltem az időt, a külvilágot. És egyszer csak ideért. Lassan szállt ki a kocsiból. Megállt és csak nézett, mint ahogy én is. Pár másodpercig csak néztük egymást, akkor kitárta a karját és csendes így szólt.
– Ela… Nica ela…
– Gyere… Nica … gyere…
Lassan mozdult a lábam, csak néztem rá. Nem tudtam betelni vele. Az imádott férfi hív. Elindultam felé az én helyemre: a karjaiba. Mintha soha nem is lettem volna máshol. Igen itt a helyem, mindig is itt volt. Némán ölelt, nem kellettek a szavak, a karjában volt minden amire vágytam. Mennyire hiányzott… most értettem meg. Az ami eddig volt az most eltűnt, csak mi voltunk. Most nem voltam férjes asszony, csak egy szerelmes nő aki hazaért. Oda ahova egész élete során vágyakozott. Amiért azt a sok kínt, bánatot el tudta viselni, ezért a percért. Most én is csak egy esendő gyenge nő voltam a szeretett férfi oldalán. Szememből folyt a könny…
Jorgos… Elenica… egyszerre tört fel belőlünk, nem tudtunk többet mondani, elakadt a szavunk.
Átölelve elindultunk, nem érzékeltük a hóesést, a hideget. Testünket átjárta a viszontlátás lobogó tüze.
3 hozzászólás
Tetszik ahogy leírod a találkozást de mellette azt is megjeleníted, ami Nicában végbement, és engeded látni a tettei mozgatórugóját. Rejtetten úgy látom benne vannak az élet nagy kérdései is – legalábbis néhány ezek közül.
Kedves Eliz!
Nem baj, hogy így szólítlak? Rövidebb!
Nagyon szépen. a szerelemtől felforrósított szavakkal fogalmazott rész ez az írásod. Csak úgy lobog!Gondolom, felaklatott ez a rég" óhajtott találkozás.
Itt-ott hiányzik több vessző. De kérdésedre úgyis levélben válaszolok, majd ott jelzem a hiányokat.
Tetszik, ahogyan írsz!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata
Nem baj ha így szólitasz, ezt szeretetnek veszem és köszönöm.
A levelet olvastam és ment a válasz.
Megint csak hálásan köszönöm a szavaid. Jól esnek nagyon.
Akár ha a mentorom lennél. Büszkévé tesz ennek a tudata.
szeretettel elizavetta