Ócska köntösét fázósan húzta össze testén. Hideg volt a házban. Magányos kuckó az erdő szélén. Sokáig azt gondolta, hogy jó lesz neki a világvégén. S eleinte jó is volt. Mikor még voltak körülötte emberek. Mikor a kis ház tele volt vidámsággal, barátokkal. Mikor még sütött a nap, a virágok körös-körül illatoztak, s ezernyi színben pompázott a mező. Mert a ház körül nem volt sem kert, sem kerítés. Így akarta. Egyenesen bele a természet közepébe.
Gondolatai vacogva tértek vissza a jelenhez. A végtagjai is szép lassan idomultak a hideg házhoz. Nem akart befűteni. Nem is tudott volna. Már nem volt a sufniban egy apró gyújtósnak való sem. Hiszen, aki a halálra készül, az nem tervez többé előre.
Ült a karosszékben, ölében kedvenc könyvével és várta a halált. Bevett egy marék gyógyszert, ivott rá pár pohár pálinkát, s nyugalommal szívében várta a megváltót. De a halált nem adják ilyen könnyen. A nyugalmat, a ház körüli megfizethetetlen csendet kétségbeesett nyávogás szakította ketté. A hang úgy csörömpölt lassan kábuló fejében, mint a darabokra törő edény fülsértő zaja. Úgy gondolta, neki már nem kell foglalkozni evilági dolgokkal, pláne nem egy macskával. Remélte, hogy hamarosan megunja, és majd elmegy az állat. De az egyre éktelenebb hangon sivalkodott. Kénytelen volt kibotorkálni a mellékhelyiségbe. Belenézett a tükörbe, s egy csapzott, falfehér, ijesztően kiégett szemű nő nézett vissza rá. A macska tovább nyávogott a bejárat előtt. Komótosan vizsgálgatta magát a tükörben, majd erejének utolsó maradékát összeszedve ledugta az ujját a torkán. Keservesen, görcsösen hányt isten se tudja meddig. A végén már véres epe darabok tolultak fel a gyomrából, le kellett ülnie a kád szélére, úgy remegett. Sokáig fogta a mosdót, fejével a csapnak támaszkodva. A macska már kaparta az ajtót. Remegő lábakkal tápászkodott fel, gondosan kerülve a tükörből esetleg visszanéző rettenetes tükörképét, jeges vízzel lemosta az arcát, kiöblítette a száját, majd elindult, hogy beengedje az állatot. Nem volt babonás, nem hitt a véletlenekben, de most megborzongott. Ez már nem a ház hidege volt, hanem a felismerés, hogy az állat megmentette. Tétován nyitotta ki az ajtót, s majdnem azzal a lendülettel be is csapta, ahogy a hideg szél belekapott köntöse aljába. A szél egy kis havat is besöpört, s mintha a macskát is megemelte volna. Világéletében utálta a macskákat, s már maga sem emlékezett, hogy ez a dög, miként került ide legelőször. Korábban néha adott neki enni, de képes volt hetekre eltűnni. A fehér alapon fekete tarka mintás macska zöldessárga szeme felizzott, ahogy a házba lépett. Méltóságteljesen megállt, körbenézett, majd dorombolva a nő hideg lábához simult. Nem lehetett nem szeretni. Ahogy tekintetük összeakadt, a nő egy pillanatra azt gondolta, hogy bizonyosan valami elátkozott ember bújt meg a macska bőrében. Úgy nézett fel a nőre, mint aki mindent tud, mindent ért. Bölcsessége nyugalommal itatta át a hideg szobát, s a nő rádöbbent, hogy nem halhat meg. Sem ma, sem máskor. A felismerés villámcsapásként érte, a lábai újra remegni kezdtek, s nem akartak engedelmeskedni. Erőtlenül rogyott a legközelebbi fotelba. Az állat nem hagyta magát lerázni, felugrott az ölébe.
Nem tudta mennyit aludt. Nem érezte magát jól, sőt, kifejezetten rosszabb lett a helyzet, hiszen a fűtetlen házban szinte megfagyott. A másnap lázasan telt. A macska mégsem tágított mellőle…
…Lassan tavaszodott. A nap újra szikrázóan ragyogott, nyoma sem volt a téli depressziónak. Az első virágok kinyíltak, s a szél be-behozta friss illatukat a konyha kitárt ablakán. Evlina vendégeket várt. A barátai jöttek. Újak-régiek. Kellemesen telt az este. Kártyáztak, beszélgettek, s a nő sajnálta, mikor elmentek. Bagir is előkerült. A cica az óta a fagyos este óta minden éjjel menetrendszerűen beállított, mintha vigyázni akarna rá.
A kora tavaszi napfény lágyan cirógatta végig az arcát. Ekkor jött rá, hogy elfelejtette behúzni a sötétítőt. Jó darabig csak feküdt az ágyban és a mennyezetet vizslatta. Gondolatai százfelé cikáztak. Sorra vette a napi teendőket, majd komótosan ballagott a konyhába, s míg a kávé lefőtt, átfutotta a leveleket. Számlák és csekkek halmaza. Befizetni ráér később is, a hét valamelyik napján, ha majd bemegy a városba.
Evlina a kávé után felvette kinyúlt melegítőjét és nekifogott a fahasogatásnak. Ahogy a nap melege egyre erősebb lett, úgy lett az ő kedve is egyre jobb. Lógó nyelvvel épp egy nagydarab rönköt próbált meg a baltával feldarabolni, mikor fütyörészésre lett figyelmes. Ez a hang ismeretlen volt számára, s ilyenkor senki sem szokott erre jönni. Felkapta a fejét, megszemlélte a lassan közeledő idegent, majd folytatta a munkát.
– Segíthetek hölgyem? – kérdezte az öblös hang magas, nap barnította tulajdonosa.
– Köszönöm, boldogulok egyedül is. – dörrent rá a nő, s maga is meglepődvén, hogy szemernyi kedvesség sincs a hangjában.
– Ez számomra nem is kétséges, de ettől függetlenül a favágás mégis csak férfimunka. S úgy látom, rajtam kívül jelenleg egy férfi sem tartózkodik a környéken, hacsak a macskáját nem számítjuk.- kacsintott a tarka kandúrra.
Bagir ismét ott termett, s ezen már Evlina el sem csodálkozott.
– És mégis miért segítene nekem? – kérdezte egy fokkal barátságosabban az alacsony nő.
– Mondjuk egy jó ebédért cserébe?
– Ebédért? Mondta valaki, hogy főzni fogok? – incselkedett a nő.
– Azt ugyan nem, de én azért bízom benne. – mosolyodott el kisfiúsan a férfi.
– Áll az alku. – nevetett rá Evlina, majd megmutatta hova kell behordani a fát.
Mire az ebéd elkészült, a férfi is végzett. Egy szál ibolyával a kezében lépte át a küszöböt.
Hát így kezdődött. Most, sok év távlatából Evlina még mindig kristálytisztán emlékezett a pillanatra. Arra, hogyan csapta meg orrát a férfi kellemes illata, s hogy követte azt az első ebédet még sok másik.
– Nagymama! Nagymama! Nézd! A ház oldalánál nyílt ez az ibolya! Valamikor a tiédnek is ilyen színe lehetett, nem? – kérdezte egy gyerekhang a konyha ablakban.
A nő botjára támaszkodva elsétált az ablakig.
– Igen, pont ilyen volt. – nevetett a gyermekre – Ha kész a lecke, kikérdezem!
– Persze, hogy kész van! Tudod, hogy anyu csak akkor enged hozzád, ha már mindent megcsináltam. – kacagott fel a kislány.
Az uzsonnára szánt kakaó melegen illatozott a kalács mellett. A gyermek szinte habzsolta, majd elmosogatott és megigazgatta nagymamája ágyát, ahol a fekete cica heverészett. Bagir csendben pihent a mezőn egy tölgyfa árnyékában, de leszármazottja épp oly elánnal őrizte gazdáját, mint tette anno legelső macska is. A cicának is kijárt egy simítás, mielőtt a szőke copfos kislány kacagva szaladt volna hazáig.
Evlina újra megnézegette a régi képeket. Megszagolta a préselt ibolyát, melynek ugyan már régen nem volt illata, ám ő mégis képes volt felidézni, hogy milyen volt egykoron.
Boldog volt a férfival, s örült, hogy akkor régen a sors útjába vezette. Két, szép gyermekük önálló életet élt már, s az unokák is megvoltak, mikor a férfi örökre elment. Evlina azt hitte egy nappal sem éli túl, de azóta nagyon sokszor újra tavaszodott. A legkisebb unoka is már az elemi iskola második osztályába járt. A lánya hívta, hogy költözzön hozzájuk, a városba, de ő nem akart. Szerette az erdőszéli kunyhót, s ide kötötte minden.
Úgy érezte jól döntött, mikor itt maradt. A férfi is szeretett itt. Egy pillanatra megborzongott, mintha valaki megsimogatta volna az arcát, majd bebújt az ágyába.
„Teljes életem volt!” – gondolta magában, végigjáratta tekintetét a kis házon, ahogy minden lefekvéskor szokta, aztán becsukta a szemét, s lassan elaludt.
10 hozzászólás
Szia!
A párbeszéd nagyon tetszik. Olvastam volna még tovább a szóváltást. Előtte a téli és a tavaszi leírás között nekem nagynak tűnik az ugrás, persze lehet, hogy csak nekem.
"Hát így kezdődött." Jaj, Berill! Ez ronda így! Fordulj szembe, mert háttal nem kezdünk mondatot!
– "Teljes életem volt!" – gondolta magában, végigjáratta tekintetét a kis házon, ahogy minden lefekvéskor szokta, aztán becsukta a szemét, s lassan elaludt. Örökre –
Ez a befejezés viszont nagyon gyönyörű! Személy szerint jobbnak találnám a novelládra a
– Teljes élet – címet, de ez megint csak az én véleményem.
Üdv.:-)
Szia
Csak most olvastam tőled, de ez az írásod nagyon megfogott. Nagyon szépen írtad meg. Tényleg hihetetlenűl jók a hasonlatok és a leírások.
Csak gratulálni tudok. És most sokat tanultam tőled, amit a későbbiekben használni is fogok.
Szeretettel Elizavetta
A legtöbbet érte el a nő amit ember elérhet…a halálos ágyán semmit nem kellett megbánnia, kimondhatta, ki tudta monddani hogy megérte. Nem így fogalmaztad meg, de én ezt éreztem belőle.
A gyógyszermérgezés esetén nem tudom ilyenkor meg lehet-e még menteni valakit, hisz a gyomormosás is csak akkor segít, ha a halálos adag még nem szívódott fel…
Köszönöm szépen.
A cím azért lett, ami, mert annyi ötletet kaptam, s egyik sem tetszett igazán. 😀
Az idősík hát az tényleg nagy ugrás… De egy visszaemlékezésbe ez is belefér.
A gyógyszert valószínűleg csak kimosni tudják, ha…. De ez egy képzelet szülte írás, nem a valóság.
És én drága Artúrom kezdek háttal! 😀
Elizavetta! Nagyon köszönöm. Örülök, ha nem csak élvezet olvasni, hanem tanulni is lehet tőlem. Várlak máskor is szeretettel!
Pedig az a mondat nagyon szuper lenne "hát" nélkül is, de hát … 🙂
A gyógyszerről az a véleményem, hogy miért ne volna lehetséges? Az emberi szervezet nagyon eltérő. Nincs két egyforma. Az egyiken az azonnali gyomor mosás sem segít, míg a másikon egy lenyúlás is. Nagy szerepet játszik itt is, mint mindenben a tudat. Aki menni akar élni, azt nehéz visszatartani. Szerintem a novellában szereplő nő igazából nem akart meghalni.
Pedig az a mondat nagyon szuper lenne "hát" nélkül is, de hát … 🙂
A gyógyszerről az a véleményem, hogy miért ne volna lehetséges? Az emberi szervezet nagyon eltérő. Nincs két egyforma. Az egyiken az azonnali gyomor mosás sem segít, míg a másikon egy lenyúlás is. Nagy szerepet játszik itt is, mint mindenben a tudat. Aki nem akar élni, azt nehéz visszatartani. Szerintem a novellában szereplő nő igazából nem akart meghalni.
Kedves Berill!
Nagyon olvasmányos, gördülékeny és fordulatos a prózád!
Gratulálok írásodhoz!
A befejezés briliáns!
Szeretettel: Lyza
köszönöm szépen! 🙂
Ez igazán szép volt Berill. Szép történet, remek írás. Gratulálok!
Ida
Nagyon szépen köszönöm!