Francia bugyi

Fiókomban matatva akadt a kezembe. Markomba zártam, arcomhoz emeltem. Érezni véltem rajt az illatodat.
Észbontó kis jószág volt. Olyan, mint egy kis nadrág, vagy a te boxered. Csak éj-fekete selymét lágy csipkék pazarították.
Amikor először láttad rajtam, szemed kikerekedett és szívverésed hallhatóan felgyorsult. Simogatásodat megszázszorozta a lágy anyag, kezed alatt szinte perzselt a selyem. Ez az apró jószág, szinte elvette az eszünket. Amikor már nem bírtuk visszatartani magunkat, szinte csak leheltem a füledbe: maradjon. Megértettél. A csipke rugalmas volt, és engedelmes. Nem akadályozta meg, hogy összefonódjunk. Hihetetlen élmény volt. Utána még, ki tudja hányszor varázsolt el bennünket ez a kis nadrág. A fehér lepedőn éles kontraszt volt a fekete szín, testünk forróságát nem oltotta a selyem hűvöse.
Csapzottan, el-elakadó lélegzettel hányszor súgtad a fülembe: valamit tudtak a kínaiak. Szállóige lett ez a mondat. Ha a telefonban mondtad, ebben a kis varázslóban mentem hozzád. Ő tette a dolgát, felajzott, elvarázsolt. Addig, amíg egyszer zavartan nem mondtad: a lélek készen áll, de a test tehetetlen. Akkor már tudtuk, hogy ez be fog következni. Túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson. A betegség erősebb volt, mint a vágy. Nem segíthetett a mágusunk.
Arcomhoz szorítom a kis francia bugyit. Érezni vélem illatodat. Nincs már varázsló-ereje. Te sem vagy itt.