Gyógyszer

Csobai István – Artur és Wendler Zoltán – Artúr

Tomi, a fiam akkor éppen hat éves volt. Egy szoba-konyhában laktunk, ahol valósággal térdig ért a doh szaga. Kézzel-lábbal irtottuk a penészt. A padló a lakk réteg alatt néhol gyanúsan megpuhult. Ha megnyomtam a kezemmel, olyan volt, mint a szivacs. Tomi az egyik megfázásból a másikba esett. Végig etettük vele az összes létező antibiotikumot, ami végül teljesen kinyírta az immunrendszerét. Mandulagyulladás, torokgyulladás, tüdőgyulladás. Annyi pénzt sikerült szétosztogatnunk ezalatt az idő alatt, hogy már a fehér boríték is elfogyott otthon. Másodállást vállaltam, mert szép lassan az a helyzet fenyegetett, hogy ha a gyereknek sikerülne meggyógyulnia, előtte éhen halna. Velünk együtt.

Az egyik legborzasztóbb élmény egy gégész professzorral történt eset volt. Mikor telefonon felhívtam, előre megmondta, menyibe kerül nála egy vizit. Természetesen a kórházban tartotta. Úgy tekintette a közkórházat, mint a saját tulajdonát. Amikor először láttam ezt az embert, egy leforrázott gyerek fejét szorította, de úgy, hogy már abba is bele kellett volna szegény kölyöknek pusztulnia. Utána mi kerültünk sorra. Felcsavarozott egy hosszú fém ujjat, amivel benyúlt Tomi szájába. A gyerek öklendezett, erre ő kihúzta a kezét és ráordított, hogy hagyja abba a kényeskedést. A fiam mindig is fegyelmezett gyerek volt. Talán túlzásba is vitte a korához képest. Meg aztán, sok hasonlót kapott már az orvosoktól. A legtöbbször szó nélkül tűrte a procedúrát. A prof kijelentette, hogy ki kell venni a mandulákat. Megadott egy őszi időpontot és eltette a pénzt.

Kora tavasz volt már, de nem oldódtak meg még a problémáink. Újra lehetett gyűjteni a pénzt. Szép idő volt, ezért gyalog mentünk át a Városligeten. Tomi gyakran krákogott és megállt, hogy hatalmasakat nyeljen. Már majdnem elkezdtem morogni, mikor gondoltam egyet és benéztem a torkába. Mindkét manduláján folyt a vér. Az az állat bizonyára túl erősen karmolta meg a gyerek torkát a fém ujjával. Elgondolkodtam, vajon milyen módon lehet észrevenni egy professzorról, hogy szadista? Ki tudhatja, mi tartozik a kezeléshez? Ott tartottunk a gyógyulással, ahol eddig, vagyis sehol.

Két nap múlva este a feleségemmel, Ágival ott ültünk a gyerek ágya mellett. Tehetetlenül néztük, hogyan kékül el a fuldoklástól, mialatt ő is és én is a lepedőt markoltuk, én tehetetlen dühömben. Áginak eszébe jutott, hogy az egyik kolléganője adott egy telefonszámot. Egy vidéki doktornőét, akiről csodákat meséltek. Mesék, de nem volt veszteni valóm. Kellett találnom valahol a környéken egy működő telefonfülkét. Nem volt könnyű. Ha akkor a kezeim közé került volna egy olyan állat, aki az utcai telefonokat rongálja, nem lett volna jó napja. Nagy sokára találtam egyet, ami működött. Késő este volt. "Nem fogok túl jó benyomást kelteni" – gondoltam, mégis feltárcsáztam a doktornő számát. Kicsöngött.
– Tessék! – szólt bele a vonal másik végén szinte azonnal egy női hang.
– Elnézést a késői zavarásért, de kétségbe vagyok esve. Van egy fiam, aki nagyon fullad. Volna arra lehetőség, hogy a doktornő megvizsgálja?
– Jöjjenek csak! – válaszolta és bediktálta a pontos címet.
– Tizenegy óra lesz, mire oda érünk. Messziről jönnénk.
– Nálam ilyenkor még sokan vannak. Jöjjenek bátran.
Nem hittem a fülemnek. Haza siettem, és kidobáltam az öreg Wartburgból a hegesztő trafót a tartozékaival együtt. Ági, ki tudja, milyen rejtett fiókból, elővett ötezer forintot. Térképről kerestem ki a címet, ezért alig találtam meg az utcát.

A pestkörnyéki kis faluban föld utcából, föld utcába hajtottam. Amikor megtaláltuk a megadott címet, kis kopott házba mentünk be. Az előszobában egyszerű lámpa égett. Még három család volt előttünk a sorban. Elmúlt már este tíz, mikor bejutottunk a szobába. Idősödő doktornő ült szemben egy asztalnál. Az asztal másik oldalán kopaszodó, magas, vékony férfi foglalt helyet éppen. Hatalmas cipői kilógtak az asztal alól. Egy pillanatra eltűnődtem, hol tud egyáltalában cipőt vásárolni magának? Nagyon fáradt voltam, ezért ügyelnem kellet arra, ne beszéljek össze-vissza. A doktornő figyelmesen hallgatott végig, majd hosszasan megvizsgálta Tomit. Látszott rajta, hogy valamin nagyon töpreng.
– Megengednék, hogy a férjem is megvizsgálja a gyereket? – kérdezte kis idő után. – Bár ő nem gyerekorvos, hanem belgyógyász.
– Sőt! Nagyon szépen megkérem! – válaszoltam örömmel. A vajákos Biri nénit is elfogadtam volna, ha segít.
Újabb hosszú vizsgálat következett, amit a nagylábú férfi végzett el, majd latinul beszéltek egymással. Amikor befejezték, a doktornő hozzám fordult.
– A gyereknek azonnal fel kell kerülni a Szabadsághegyi szanatóriumba.
Komikus helyzet. Ez olyan kijelentés volt, mintha azt mondta volna, jót tenne nekünk egy lottó ötös.
– Közigazgatásilag nem oda tartozunk. Korábban már próbáltam. Szóba sem állnak velem.
– Írok egy levelet a főigazgatónak.
– Tetszik ismerni?
– Nem, de ő is orvos.
Szertefoszlott minden reményem. Végre találunk egy kedves alapos doktornőt, aki sajnos bolond. A Szabadsághegyre százasával álltak sorba, oda nem lehet csak úgy bejutni. Úgy tűnik, itt vidéken semmit sem tudnak az ottani viszonyokról.

Megkérdeztem, mennyivel tartozom. Meglepődtem, amikor csak ötven forintot kért. A gégész professzor háromezerért vizsgálta meg a fiamat. Letettem egy kétezrest az asztalára, és távozni akartam, de rém kínos volt, mert a doktornő nem engedte. Visszaadott ezerkilencszázötven forintot.
Hazafelé az úton azon tanakodtunk, mitévők legyünk. Végül úgy döntöttünk, hogy a levél lesz a trójai faló. Megpróbálok azzal közel jutni a főigazgatóhoz és annyi pénzt adni neki, amennyi elég ahhoz, hogy ott maradhassunk.

Reggel az anyósomtól kértem kölcsön. Igazán nem örültem ennek, de már egyáltalán nem volt más megoldás. Egy kisnyugdíjastól vettem el a keservesen összerakott forintjait. Alig emlékszem, hogyan kerültünk a Szabadsághegyre. Beültünk a váró végeláthatatlan sorába. Néhányszor sorra kerültünk volna ugyan, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a főigazgató úrnak hoztam levelet. Már délután volt, amikor kinyílt egy ajtó és végre szemben álltam a főigazgatóval. Tudtam, tíz másodpercem van arra, hogy előnyt kovácsoljak a helyzetből. A bal zsebemben tízezer forint volt borítékban, a jobb zsebemben húszezer, a belső zsebemben még ötezer. Eddig bírtam a licitet, ha eljutok egyáltalán addig.
– Mit óhajt kérem? -kérdezte a főigazgató.
– Tegnap éjszaka kétségbeesésünkben egy vidéki doktornőnél voltunk a fiammal és ő írta önnek ezt a levelet. – nyújtottam felé a fehér borítékot, miközben arra gondoltam, most rögtön átadok mellé egy pénzes borítékot is, de nem mertem megtenni. A főigazgató kibontotta a borítékot, és gondosan elkezdte olvasni a levelet. Néha felnézett rám a sorokból, elővettem a húszezres borítékot és közbeszúrtam egy mondatot.
– A doktornő mondta, hogy nem ismeri a főigazgató urat. – megpróbáltam közelebb jutni, hogy az asztalra tudjam tenni a pénzt. Vagy elég lesz a húszezer, vagy a harminc sem. Körülnéztem. Bőr bútor, perzsaszőnyeg, aranyozott könyvek a polcon. A főigazgató elegáns intéssel leültetett. Pontosan tudta, miről van szó. Leültem hát és a zsebembe gyűrtem a borítékot. "Én megpróbáltam." – nyugtattam magam. Ő tovább olvasott. Lassan és figyelmesen. Szorongtam. Tolsztoj összes művét ki lehet olvasni ennyi idő alatt. Amikor végzett a levéllel, felnézett és megszólalt.
– Igaz, hogy nem ismerjük egymást személyesen, de már sokat hallottam a doktornőről. Újra elolvasta a levelet, de most már gyorsabban. Nem mertem lélegezni.
– Itt van a fia? – kérdezte. Én csak bólintottam. – Hozza be ide!
Hirtelen nem találtam az ajtót meglepetésemben. Amikor visszatértünk a fiammal, legalább tíz fehér köpenyes állt már a szobában. "Hogyan adom át a pénzt ennyi ember előtt?" – jutott eszembe a tömeg láttán.

Tomi fiamat szobáról szobára, vizsgálatról vizsgálatra vitték magukkal. Üvegmérlegre kötötték, műszereket, csöveket tettek rá. A főigazgató személyesen vezényelte a parádét. Közben egyre többen lettünk és összegyűlt egy kötetnyi irat. Volt olyan helyiség, ahová alig fértem be. Egyelőre senki nem mondott nekem semmit. Végül egy ebédlőszerű teremben álltunk meg, ahol szétszórták az iratokat az asztalon, és jól megturkálták. A főigazgató szólalt meg ekkor.
– Nagyon tanulságos eset történt. Nézzék csak meg. Egy vidéki doktornő minden műszer nélkül ugyanarra a következtetésre jutott, mint mi a csúcstechnológiás műszereinkkel. Írok neki egy levelet, ez egy roppant érdekes téma.

Ezek után kezdtek szétszéledni. Mindenki indult a dolgára. Egy percen belül egyedül maradtam a főigazgatóval a szobában. "Lehet, hogy lesz egy jó kis tudományos levelezés a dologból, de rajtunk az nem segít." – gondoltam ekkor. Cselekednem kellett.
– Főigazgató Úr! Mi lesz a gyerekkel?
Már kifelé ment volna, talán beszélni indult valakivel, mert közben aláírt valami papírt, ami a kezében volt. Lehet, hogy nem is tudott igazán hová tenni. Mindenesetre úgy nézett rám, mint aki mamutot lát a Hortobágyon.
– Természetesen itt marad – mondta, majd intett egy fiatal fekete hajú doktornőnek, aki kézen fogta Tomit. Egy kórterembe vezetett minket.
– Tudok a fiának adni egy olyan gyógyszert, amitől szinte azonnal jobban fogja érezni magát. – szólt felém fordulva.
– Ennek igazán örülök! – lelkendeztem. – Adja oda neki.
– Nem ilyen egyszerű. Ezt a gyógyszert egy másik beteg gyerektől venném el, ezért két napon belül pótolni kell. Svájci gyógyszer. Valutába kerül és sokba. Magyarországon nincs, ne is keresse. Bécsben talán, Svájcban, Németországban viszont biztosan van. Felírjam? Tudja pótolni?
– Adja be a fiamnak. Két nap múlva itt vagyok a gyógyszerrel. Kérem a receptet.
A doktornő elővett egy recepttömböt, de csak két szót irt rá:THEO-LEHR.

Este egy barátom elvitt egy ismerőséhez, aki a Malévnál dolgozott. Ez az ember megkért egy utaskísérő hölgyet, hogy váltsa ki a gyógyszert Svájcban. Egy havi gyógyszer ára, valutában átváltva, éppen egy havi fizetésem volt. Az emberek kedvessége néha végtelen. Ismerőseim addig nyomozgattak, míg kiderítették, hogy Németországból a fele áron hozható a következő havi adag. Később kiderült az is, ha nem a reptéri, hanem valamelyik városi patikából szerzik be a gyógyszert, még olcsóbb. Azután valaki megtalálta a gyógyszert Jugoszláviában forintért. Éppen jókor, mert elfogyott a családom minden tagjának valutakerete.

A csodák itt még nem értek véget. Ezután az Egészségügyi Minisztérium behozatta a gyógyszert. Ekkor végre ingyen kaptuk meg. Tomi fiam csodálatosan jól volt. Vasárnaponként kimehettünk sétálni a Svábhegyre. Séta után vissza kellet kísérni a szanatóriumba. Itt iskolába is járhatott. Nem volt túl jó az eredménye, de legalább nem vesztett évet. Egyetlen előnye volt az egész dolognak. Később ezzel az indokkal meg tudtuk akadályozni, hogy elvigyék a fiamat katonának. Mikor hazaengedték a szanatóriumból, a fekete hajú doktornő a lelkemre kötötte.
– Járjanak el úszni!
– Drága doktornő! Ez a gyerek, ha szél éri, megfázik, nem hogy úszni menjünk. Mi lesz vele télen?
– Úszni, úszni, úszni! – ragaszkodott a kijelentéséhez.

Idővel eljutottunk végre addig, hogy a fiamnak 50%-os a tüdeje és még rendbe jöhet! Egy öttusa szakosztályt találtunk a lakásunk közelében. Heti két alkalommal úsztunk. Hajszárítót, szőrmesapkát hordtam magammal, és eleinte rettegtem. Tomi soha többé nem lett beteg. Úszni utált ugyan, de vívni szeretett.
Sokszor készültem, hogy elmegyek ahhoz a vidéki doktornőhöz és megköszönöm neki, vagy legalább egyszer felhívom telefonon. Ha az ember nincs nagy bajban, megváltoznak a fontossági sorrendek.

Nyáron kint voltunk a strandon. Én elég jól úszom víz alatt is. Egyszerre ugrottunk be a fiammal a vízbe és versenyeztünk, hogy ki bírja tovább egy levegővétellel. A medence felénél kibukkantam a víz alól, mert kifogyott belőlem a szusz. Tomi elegáns karcsapásokkal úszott tovább a felszín alatt. Tőlem messze, több méterre bukkant csak ki. Olyan messze, hogy alig láttam a víztől, ami a hajamból a szemembe folyt, de lehet, hogy azok a könnyeim voltak.