Valamivel több, mint egy évig tartott. Szép volt, mint egy álom. Sokat nevettünk együtt, igazán szerettük egymást, és ha baj volt mindig ott voltunk a másiknak. Aztán egyszer csak véget ért, elváltak útjaink. Én bekerültem az egyetemre, ő pedig másik városba ment tanulni. Nehéz volt elfogadni, hisz oly sok szép emlék kötött össze minket. Aztán jöttek az új élmények, a sok barát az egyetemen, és lassan kezdtem megszokni, hogy ő már nincs mellettem. Igazán elfelejteni azonban soha nem tudtam. Teltek a hónapok, az évek, s lassan mindketten felnőttünk. Ott álltam egy emelvényen, diplomával a kezemben, boldogan, hogy beléphetek a nagybetűs életbe. Várt rám az egész világ, a rengeteg lehetőség, nekem azonban mégis csak egy dolog járt a fejemben: vajon mi lehet most vele, merre járhat ő, aki egyszer oly sokat jelentett nekem. Az egyetem után dolgozni mentem, jó messzire mindentől, hogy egy új életet kezdjek. Minél messzebb kerültem itthonról, ő annál többször jutott az eszembe. Az évek múltával aztán mindketten megházasodtunk, s éltük életünket egymástól messze, ki-ki a maga kis családjával. Elfelejteni azonban még ekkor sem tudtam őt. Minden nap boldogan értem haza a családomhoz, forró öleléssel fogadtatva, hangos gyerekzsivajjal körülugrálva. Igazán nem volt okom a boldogtalanságra. Valami azonban hiányzott. Folyton ott járt a fejemben, s nem bírtam már tovább küzdeni a gondolattal. Úgy éreztem fel kell keresnem. Autóba ültem, s elindultam hozzá. Idegesen róttam a kilómétereket, mintha számított volna annyi idő után, hogy mikor is érek el hozzá. Látni akartam, s valamiért úgy éreztem, minél előbb oda kell érnem. Pár óra utazás után már a városban voltam, s a házához közeledve hirtelen átvillant az agyamon egy kép: emberek álltak körben, mindenki talpig feketében egy díszes koporsó körül, hátulról halk sírás hallatszott, s a koporsóban egy fiatal családapa feküdt, arcán az élettelenség fakó fehérségével. Megrémített a bevillanó kép, s épp elindultam az utolsó lámpánál, hogy odaérjek hozzá, amikor megláttam a jobbról közeledő kamiont… Csatt… Vége volt mindennek. A kamion felrepítette az autót, s a közeli buszmegállóhoz csapta. A megállóban egy fiatal anya állt, aki épp a buszra várt… a buszra, ami hozzám hozta volna… Őt.
10 hozzászólás
Huu nagyon szép és megható,csak lehet hülye vagyok,de nem értem pontosan a végét hogy most akkor ki halt meg??
Én, meg a lány, akire gondolok végig.
Kedves Gabriel!
Jó írás, de a történetet kicsit jobban, azaz inkább részletesebben kidolgozhattad volna. Egyetértek Beyával: nem egyértelmű a vége, de gondolom ezzel akartad fokozni a csattanó hatását. Igaz, hogy egy novellában nem szabad túl sokat elárulni az olvasók számára, rájuk kell bízni a végső következtetés levonását, de talán ennél lehetett volna picit többet megsúgni:)
Üdv: Borostyán
Köszönöm a tanácsot, majd igyekszem egyértelműbben írni. A prózaírással igazából most ismerkedek, szóval szívesen várom a hozzászólásokat. Köszi:)
Nagyon tetszik az írásod, szerintem érdemes vele foglalkoznod. Egyértek az előttem szólókkal a vége nem teljesen egyértelmű, én sem értettem, hogy ki halt meg.
Rozália
Kedves Gabriel,
csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz, kicsit jobban egyértelművé kéne tenni a végét, de alapjában véve jó kis alkotás, tedd magad még többször próbára a novellák rögös útján mert még ki is sülhet valami jó belőle:) jah, és a versekben egyébként sem vagyok otthon, nem értek a nyelvükön.
udv: john
Különleges történet, ami teljesen lenyűgözött.
Egy pillanatra sem tudtam abbahagyni az olvasást.
Nagyon-nagyon tetszett.
csak a vége!
egyébként szívszorító, elgondolkozom,hogy tényleg létezik-e ilyen?!
Én értettem a végét is, de lehet, hogy azért mert én is kicsit körmönfontan írok. Jó volt a tartalom és szerintem egész jó maga az írás is.
Az eleje nagyon szép. Igazi románc. A vége megrázó, de jó írás. Elolvastam vagy háromszor.
Ági