Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.
Kristóf a maga sérült módján igazi állatbarát volt. Szeretete kiterjedt minden fajtára, igazán nem válogatott: boldog tulajdonosa volt már ő teknősnek, aranyhalnak, sőt egy vérbeli húsvéti nyúlnak is. A nyulat ugyan kölcsönkaptuk az ünnepre, viszont a macska – melynek nevét nem jegyezte fel a krónika – teljes mértékben a lakóotthon családjához sorolhatta magát.
Ez a történet még egy évvel az én jövetelem és a kutyás éra előtt történt, az utóbbiból következik, hogy a macska vidáman élt a fiatalok között. Mindennap kapott enni, kedvére leshette a galambokat a közeli parkban vagy éppen az udvarunkban, és esténként a garázstetőn királyi büszkeséggel, de ugyanakkor kimondhatatlan közönnyel figyelhette, ahogy a fiúk focizgattak az udvaron. A kedvenc helye mégis az ajtó előtti fenyőfának az alja volt, legtöbbször ott látták szunyókálni. A fiatalok munkába menet sokszor megsimogatták, becézgették. A macsek – mint már mondottam – boldogan élt köztük. Aki a lakóban jól akar élni, annak csak egy dolgot kell tennie: megszokni az állandó – néha csak este tíz óra felé csendesedő – zajt. A macskát a hangzavar nem izgatta, sőt egy-két búja, tavaszi éjszakán maga is hozzájárult a lakóotthon lármájához.
A macska eme művészetéből Kristóf nem hallott semmit, ugyanis kétéves korában agyvérzést kapott, mely által elveszítette a hallását, és részben lebénult az alsó ajka. Beszélni sem tanult meg rendesen, viszont néha ő volt a leghangosabb köztünk. Talán a süketségének is köszönhető, hogy ő kedvelte legjobban a macskát.
A fiú olykor lelépett vacsoráról, hogy a párizsis kenyeréből megkínálja, és mikor egy szerencsétlen baleset miatt eltört a lába (mármint a macskának), Kristóf egész délutánokat töltött a garázsban fekvő állatnál. Ápolta, vigasztalta, és csak a kemény, következetes gondozói szigor tartotta vissza attól, hogy az állatot a szobájába vigye éjszakára. Végül a macska – Kristóf szobájának a gyógyhatású levegője nélkül is – szépen meggyógyult. Olyannyira, hogy csak futásnál, rohanásnál bicegett.
Az eset egy forró nyári napon történt. Ezen a meleg, fülledt délutánon csak Kristóf és Anti – a kollégám – volt otthon. A többiek valahol a városban csavarogtak. Antinak feltűnt, hogy a macska, kinek nevét – mint fennen megemlítettem – nem jegyezte fel a lakóotthon krónikája, már órák óta ki sem mozdult a kedvenc fenyőfája alól, és a kollégám mintha arra is emlékezett volna, hogy délelőtt is ugyanígy, ugyanebben a pozícióban feküdt ott. Mikor aztán megnézte a tálját, miben a macskaeledelhez hozzá sem nyúltak, odament a fenyőfához. Az állat nem neszelt fel a léptei zajára, sőt a szólongatásokra se reagált. Anti most már olyannyira gyanakodott, hogy egy száraz fenyőgallyal bökte meg a jószágot, aki mozdulatlanul, flegmán tűrte ezt az atrocitást. Nem is mozdulhatott, mert megdöglött.
Bár az a szabály, hogy nem a sérültek helyett dolgozunk, és a gondozottakat be kell vonnunk mindenféle munkába, a takarítástól a szemétlevitelig mindenbe, most Anti mégis egyedül kerített valahonnan egy nylon szatyrot, amibe beletette a macskát. Kristófnak csak ezután szólt. Mikor az a kollégám kézjeleiből megértette, hogy mi történt, csak szomorúan bámulta a macska nylon koporsóját. Még akkor sem sírt, mikor kíváncsian belenézett a zacskóba, és a saját szemével láthatta az elhunyt cicát.
Valahol a garázs mellett ástak egy kisebb gödröt, majd visszamentek a macskáért a fenyőfához. Kristóf komoly arccal, lassú, komótos, sőt ünnepélyes léptekkel vitte a zacskót. Látszólag nem fájt neki annyira a macska elvesztése. A játszó kisgyermekek szent komolyságával vitte a koporsót, úgy, ahogyan azt a temetéseken látta.
Mert Kristóf akkor temetést játszott.
Még a betonjárdán sétáltak, mikor feltűnt a frissen ásott gödör. A fiú hirtelen megállt. Anti nem tudta mire vélni ezt, pedig logikus volt: Kristóf – mielőtt végleg elhantolták volna a macskát – bizonyosságot akart. A maga módján meg is kapta: mielőtt Anti észbe kaphatott volna, egy gyengéd, de mégis határozott mozdulattal földhöz vágta a macska tetemét. Egyfajta ébresztőnek szánta ezt. A macska ugyan kettőt-hármat pattant a betonon, de – Kristóf legnagyobb döbbenetére – nem ébredt fel. Nem is nyávogott, nem is fújt, nem is szaladt fel mérgesen egy fára, csak mozdulatlanul feküdt a fiú lábai előtt.
Ekkor eredtek el Kristóf könnyei. Ekkor fogta fel, hogy a macska TÉNYLEG megdöglött. Végleg és visszavonhatatlanul. Talán életében először találkozott ilyen kézzelfoghatóan a halállal.
Még akkor is szipogott, mikor a sírhantba – kereszt gyanánt – egy fáról leszakított ágat tűzött, mely leginkább egy csúzliágasra hasonlított, mintsem egy feszületre.
Abban az évben a kollégák – anélkül, hogy ők maguk gondoskodtak volna erről – mindig találtak friss virágot a síron, egész késő őszig. Néha még az is megesett, hogy a hant előtt egy-egy kisebb kenyérdarabka hevert, tetején egy szelet párizsival…
10 hozzászólás
Szia Sanyi!
A történetedet, megértem, átérzem.Itt a közelben, van egy intézmény, sérült gyermekek élnek ott.Egy személyes tapasztalatom csak röviden.Többször kint jártam, munkámból kifolyólag is, és egyéb okból is.Azt a mérhetetlen szeretetet, amit tőlük kaptam, leírni nem tudom.Ezerszer érzékenyebbek, mint mi egészséges emberek.az a tekintet, az a gesztus a maguk módján felém felejthetetlen számomra.Az írásod a cica , a kereszt , és a párizsi.Értem, érzem!Meghatott!!Köszönöm.
Szeretettel:Selanne
Kedves Sanyi!
Nagy veszteség lehetett Kristóf számára a macska halála. Történetét jól és gördülékenyen osztod meg velünk.
Szeretettel: Rozália
Kedves Sándor!
Nagyon megható szép történet. A mi rokonságunkban is van egy fogyatékos gyermek 25 éves, és annyira, de annyira lehet szeretni, épp azért mert úgy érzem olyan mint a történetedben a Krostof!
Gratulálok írásodhoz!
Barátsággal Panka!
Kedves Selanne, Rozália, és Panka!
Köszönöm mindegyikőtöknek a kedves szavakat. Örülök, hogy tetszett, és hogy valamiképp hatással volt rátok a történet. Bizony, nagyon szeretnivaló emberek ők. Amikor köztük dolgoztam, azt gondoltam, hogy én vagyok a segítő, én segítek nekik, de aztán hamar kiderült, hogy pont fordítva áll a helyzet: sokszor, sok mindenben ők segítettek nekem… (Majd erről is szó lesz talán a következő történetek egyikében.) Arról nem is beszélve, hogy többszörösen kaptam vissza azt a szeretetet, amit adtam nekik. Komolyan mondom: olyanok ők, mint egy szeretetbank. :-))
Szia!
És még mi hívjuk őket sérülteknek. Remekül megírt történet.
Üdv.
Elolvasva a történetet, meg is könnyeztem, és én aztán jól ismerem a sérült embereket, mivel a harmadik gyermekem is az. (Róla szól az ATTILA c. DIGI-kisregényem.) De olyan szeretetet, ragaszkodást sehonnan nem lehet kapni, mint tőle. Ugyanúgy gondozza és szereti az állatokat, ahogyan a történetben megírtad. Szerencsémre, nem csak az állatokat, de a természet minden szépsége iránt érzékeny, és – többek véleménye szerint – művészi szinten – gyönyörű képeket rajzol (vagy fest?) rajzlapra, színes filctollal, százszámra! Már kiállítása is volt a képeiből. Nemrég' az egyik szobában szépen egymás mellé keretbe raktuk. Minden nap gyönyörködöm benne.
Ezért engem talán jobban megérinett a történet, mint másokat.
Köszi Artur, örülök, hogy erre jártál. 🙂
Üdv: S.
Kedves Kata!
Nagyon örülök, hogy itt jártál, és köszönöm kedves hozzászólásodat. Egy másik pécsi lakóotthonban volt egy fiú, ő is rajzolt. Csodálatosan cizellált grafikákat készített különböző épületekről, nagyon szép rajzok voltak, majdhogynem profi munka. Neki is voltak/vannak kiállításai. Az Attilát máris elhelyeztem virtuális könyvespolcomon. 🙂 (A Túszdrámát már olvastam, megdöbbentett, hogy mik meg nem történtek már régebben is.)
Szeretettel üdvözöllek: Sanyi
Megható, megindító történet.
Ebből az írásodból is kitűnik, hogy melegszívű, mélyérzésű ember vagy.
Köszönöm az élményt.
Én köszönöm, hogy itt jártál, Zsike!
Sanyi.