Két megálló

A fiú fázósan húzta össze a dzsekijét, pedig nem volt olyan hűvös ez a szombat hajnal. Mindig így érezte magát egy átbulizott éjszaka után. Kipihenten nem is dideregne, de álmosan, másnaposan sosem volt ez másképp nála. Várta az első buszt, amelyik haza viszi vidékre. Közben figyelte az ébredező várost.

A szemközti buszmegálló kissé távolabb volt, de azt azért jól látta, hogy éppen két alak telepedik le a fém ülőkékre. „Hajléktalanok.” – gondolta, mert a ruházatuk és rendezetlen szakállas arcuk erről árulkodott. Az egyik alak hatalmas műanyag táskát tett le óvatosan az ülőke mellé. Az üvegek csörrenése mégis messze elhallatszott a párás levegőben. Elfordult tőlük. Pont időben, mert egy ismerős arc vigyorgott bele a képébe. Felemelt kezéből azonnal sejtette, hogy éppen hátba akarta verni őt.
– Szevasz haver! – kiabált bele a másik a reggeli csendbe. – Téged már meglepni sem lehet? Honnan tudtad, hogy a hátad mögött vagyok?
– Szevasz! Nem tudtam, csak éppen megfordultam. Nem akartam tovább bámulni őket! – intett közben a másik buszmegálló irányába.
– Nincs is mit nézni rajtuk! – nézett a másik is oda egy pillanatra. – Buliban voltál megint, mi? – kiabált továbbra is az újonnan érkezett.
– Igen, de nem beszélnél halkabban? Kicsit fáj a fejem.
– Beszoptál az éjjel, igaz? – bökte oldalba, miközben vigyorgott.
– Nem is buli az olyan, ahol józan marad az ember. – válaszolta a fiú és eleresztett ő is egy halvány mosolyt.
– Rá kell tölteni, különben így maradsz egész nap.
– Nincs nyitva még semmi errefelé.
– Ez igaz, de otthon tudok egy jó helyet. Mire odaérünk a busszal, nyitva lesz.
– Nem készültem lóvéval. Házibuliban voltam, nem szórakozóhelyen.
– Nem számít haver! Meg vagy hívva.
– Akkor oké! Benne vagyok.
– Na, és összejött az éjjel valami?
– Nő?
– Nem is más!
– Nem.
– Szar ügy! Legközelebb velem gyere. Ott biztosan sikered lesz. Nehogy már olyan hétvégéd legyen, hogy kimarad a hancúr!
– Rendben! Legközelebb szólok neked.
– Ez a beszéd! Már megint nézed őket. Miért?
– Nem tudom. Mintha azok ott odaát szintén beszélgetnének.
– Na és?
– Vajon miről tudnak beszélgetni? Hiszen semmijük sincs. Magánéletük legalábbis biztosan nincs.
– Tudom én? Értelmetlen dolgokról. Nem úgy, mint mi. Mit érdekel az téged? Látod, az egyik éppen a szájához emel valami üveget. Ahelyett, hogy kajára költene, iszik.
– Igazad van! Ne foglalkozzunk velük. Már itt is van a busz.
– Ez az! Majd kicsit kummantunk az úton. Ha megérkeztünk, a kocsmában folytatjuk a dumát.

A két régi cimbora a szokásos begyűjtő körútján járt. Most sem volt olyan rossz a túra. Egy nagy szatyor üres üveget sikerült összegyűjteniük. Tudták, merre kell menni ahhoz, hogy a péntek este bulizó fiatalok után összeszedjék a göngyöleget. Már messziről látták, hogy a kedvenc buszmegállójukban várakozik valaki. Egy fiatal srác topogott a tábla mellett.

– Kedves sorstársam! Ma hajnalban kénytelenek vagyunk a másik megállóban pihenni egy kicsit.
– Látom, barátom! Foglalt a törzshelyünk. Nem baj. Az a hely sem rosszabb.
– Óvatosan tedd le a szatyrot. Ha jól számoltam, leadás után mára is meglesz a kiló kenyerünk.
– Igen. Ha azt a három címke nélkülit is visszaveszik, akkor vaj is kerül rá.
– No, nézd csak! Ott oson valaki a srác háta mögött. Mindjárt leüti. Nem kellene szólni neki?
– Úgy sem figyelne ránk, ha kiabálnánk neki. Azt hinné, kéregetni akarunk.
– Várj csak. Ezek ismerősök. A nagyhangú csak meg akarta ijeszteni, de nem sikerült neki.
– Látom. Beszélgetnek. Vajon miről?
– Fiatalok. Biztosan tele vannak tervekkel. Mi is ilyenek voltunk. Emlékszel?
– Már megint kezded? Persze, hogy emlékszem. Lehet azt elfelejteni?
– Mégis itt tartunk.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de nálam már hiányzik a lendület.
– Pedig nem vagyunk még annyira öregek. Valahogyan ki kellene törni ebből.
– Igazán? És hogyan gondolod? Mit is tanítottál az iskolában?
– Tudod te azt, de ha újra hallani akarod, történelmet és orosz nyelvet.
– Látod, ez az! Most mit kezdesz vele?
– De fenn hordod az orrodat még mindig! Én legalább megpróbáltam megvalósítani az álmomat, de te már fiatalon feladtad. Inkább elmentél kőművesnek.
– Akkor jó ötletnek tűnt. Ment is egy darabig minden szépen. Ámde te sem vitted végig. Azért a végzettséged messze van a régészprofesszori titulustól.
– Mindegy már. Most ez van egyelőre. Mit csinálsz?
– Észrevettem, hogy az egyik üvegben maradt némi folyadék. Megiszom. Baj?
– Idd csak. Én akkor sem bírnám, ha szomjas lennék.
– Én sem tenném, de fázom és ez talán felmelegít egy cseppet.
– Eszembe jutott valami. Tudnál még olyan szépen festeni, mint hajdanán?
– Portrékra gondolsz? Talán igen.
– Ha bejön a jobb idő, szerzek egy ismerősömtől kellékeket. Te pedig kiülsz a főtérre és pénzért …
– Hagyd el! Az sem biztos, hogy büntetlenül lehet ilyet csinálni ma már.
– Ha sosem próbálod … megérkezett a srácok busza.
– Igen. Sok szerencsét, fiatalok!
– Nem hallják ilyen messziről.
– Nem akartam, hogy meghallják. Különben is, a gondolat számít.
– Menjünk tovább. Mire a bolthoz érünk, ki fog nyitni.
– Gyűjtsünk erőt, hogy gyűjthessünk holnap is. Szombat van. Holnap hajnalban több üveg összejöhet.
– Igazad van. Akkor sokkal több fiatal bulizik. Rendben. Üljünk még itt egy kicsit. Azon a pár percen nem múlik semmi.

A járda melletti bokrokat, fákat hatalmas kilengésekkel kerülgetve a két fiatal végre odaért a buszmegállóhoz. Ma valahogy nagyon domborúvá váltak a cipőtalpak.
– Na! Innen már hazavisz minket a busz! – rikkantotta nehezen forgó nyelvvel a nagyhangú.
– Rosszul vagyok. – nyöszörögte a másik alig hallhatóan.
– Mi van, haver? Nem értem, mit gagyogsz. Cigi kell? Elfogyott már, de ha szomjas vagy, itt van a zsebemben még egy doboz sör.
– Szólj valakinek … Nem látok rendesen. – nyöszörgött tovább a fiú, miközben oldalra dőlt a megálló padján.
– Ne már, hogy itt akarj aludni! – röhögött a társa.
Vigyorba torzult arccal nézett körbe, és meglátta a szemközti buszmegállóban az éppen leülni készülő két embert.
– Nézd már! Ott van megint a tegnapi két csóka! – bökte oldalba a barátját.
Válasz azonban nem érkezett. Egy darabig csendben röhögcsélt, mert foszlányokban eszébe jutott egy-egy részlet az esti buli képeiből. Elázott agya lassan elfelejtette, hogy nem egyedül jött ide a megállóba. Egyetlen gondolat maradt még tiszta a számára. Az, hogy buszra vár. Hamarosan meglátta a közeledő járatot. Boldog rikkantással szökkent talpra és a lehetőségeihez képest gyorsan lépkedve odasietett a kinyíló ajtóhoz. A buszon leülve szinte azonnal elnyomta a meleg levegő. Tudata utolsó szikrája is megadta magát az alkoholnak.

– Látod, sorstársam! Mondtam neked, hogy vasárnap hajnalban sokkal nagyobb szerencsénk lesz! – mutatott a két tele műanyag táskára, miközben óvatosan tette le az ülőke mellé a szatyrot.
– Igen, de megint foglalt lett a törzshelyünk. – morgott a másik.
– Ne bánd! Ha pár perccel korábban jövünk, akkor még üres lett volna ugyan, de nem láttad azt a két fiatalt, hogyan próbáltak meg eljutni odáig?
– De igen. Láttam. Azt hiszem, kicsit sokat ittak az éjjel.
– Úgy látom, ugyanaz a két srác, akiket tegnap is láttunk.
– Ma később nyit a bolt, mint tegnap. Ha elvitte őket a busz, átmehetünk oda. Ott jobbak a padok és legalább a szél elől is védve leszünk, nem úgy, mint itt.
– Már nem is kell sokáig várni. Itt van a járat.
– Nézd már! A bolond! Nem ott hagyja a barátját? Az meg csak fekszik a padon. Most mi lesz? Én oda nem megyek! A végén még bajba kerülök.
– Milyen bajba? Félsz egy berúgott kölyöktől? Különben meg hideg van még ilyenkor. Meg kell nézni.
– Igazad van! Nem szabad ott elaludnia. Menjünk.
– Meg van még a mobiltelefonod?
– Igen, de elfogyott róla az egyenleg.
– A mentők hívásához nem is kell semmi. Remélem, nem merült még le.
– Nem, nem. Csütörtökön a Borika feltöltötte nekem a szállón.
– Akkor hívd fel a száznégyet, én addig megnézem, mi van a fiúval.

A srác arra tért magához, hogy valaki gyengén pofozgatja. Felnézett, de csak homályosan látta, hogy két szakállas alak hajol éppen föléje.
– Fiatalember! Jól van? – kérdezte az egyik.
Összerezzent, mert a hangja ismerős volt neki. Megpróbálta jobban kinyitni a szemét, miközben erőlködve emelte feljebb a fejét. A rendezetlen szakáll sokat takart az arcból, amelyik megszólította, de a szem, a tekintet szintén ismerős volt a számára. Azután hirtelen eszébe jutott.
– Tanár úr? Bocsoky tanár úr?
Az alak megdöbbent egy pillanatra, de azután kissé kihúzta magát.
– Torkán fiam! Hát ezt tanítottam én magának? Így viselkedik az ember vasárnap hajnalban az utcán? Megmondtam, hogy nem fogja sokra vinni, ha így folytatja.