A fiú, hosszú percekig némán meredt a képeslapra. Nem hitt a szemének. Arról letett, hogy valamelyik haverja hülye tréfájának tudja be, mert a betűk, szavak formája kétségtelenül igényes, gondos, könnyű női kézre vallottak, de nem hitte el, hogy Ő írt neki. Nem tudta elhinni.
A megszólítás is annyira indokolatlan volt, annyira „nem illett a képbe”, hogy jó ideig nem talált rá magyarázatot, s ezért az üzenetet nem tudta komolyan venni.
– Ez nem lehet igaz. Még a legrosszabb filmek sem bírnak el ilyen fordulatokat – gondolta és félredobta a lapot.
Napokig éberen figyelt, vizsgálta a környezetét, gyanús, árulkodó jelek után kutatott, de sehol nem talált semmit.
Eltelt egy hét és senki nem vágta hátba vigyorogva: – Na, szóval akkor megbocsátasz-e szép öcsém? – Semmi ilyen nem történt.
Ahogy a napok múltak, és közben semmi olyan hatás nem érte, ami a kétségeit igazolta volna, egyre inkább hajlott arra, hogy elhiggye, a lapot mégiscsak a lánytól kapta, akit a sutára sikerült találkozás óta eltelt tíz hónap alatt, mindössze kétszer látott, távolról… fájdalmasan távolról.
Látványa, mindkét alkalommal valamiféle megmagyarázhatatlan, áramütéshez hasonló érzést indukált, ami aztán még napokig vibrált benne, míg végleg lecsengett, s visszanyerte a „minden mindegy” zsibbadt, álnyugalmi állapotát.
Nem tudta, mit tegyen. Össze volt zavarodva. Érdekes módon nem érezte azt a kitörő örömöt, amit korábban elképzelt, egy ilyetén való kedvező fordulat esetére. Inkább szomorú lett attól, hogy szinte igazolást nyert a tény: nem érdemelte meg azt a bánásmódot, amiben a lány részesítette. Nem érdemelte meg azokat a fájdalommal, vívódásokkal teli órákat, amiket átélt.
Korábban gyakran eljátszott a gondolattal, hogy vajon hogyan alakult volna a sorsa, (sorsuk) ha anno, a lány, a „Volna akkor néhány perced egy kis beszélgetésre?” mondatára, nem úgy válaszol, hogy „Nem hinném, hogy volna értelme…”, hanem elmosolyodik, és azt mondja: „Hallgatlak.”
Vizsgálta, ízlelgette a szavakat, amik még elhangozhattak volna, és elámult azok erején, bizonyos helyzetekben, akár sorsfordító hatalmukon.
Nem tudta mitévő legyen. Volt, hogy legszívesebben tollat fogott volna, s a megcímezett lapra (természetesen a nevét és címét már régen tudta), csak ennyit írt volna: „Nem hinném, hogy volna értelme…”
De voltak percek, amikor iszonyú kényszert érzett, hogy azonnal futásnak eredjen, hogy fusson, rohanjon mindaddig, amíg a lányra rá nem talál, hogy szó nélkül kezébe vegye a kezét és nézze, nézze perceken, órákon át, vagy némán átölelje, s érezze bársony sima bőre melegét, hajának illatát.
„Túl szép volt ez a menyasszony”, ezért tele volt kétségekkel. Mi van akkor, ha megkeresi és kiderül, mégsem Tőle származik az üzenet? Sajnos, ez az eshetőség még mindig elég nagy valószínűséggel jelent meg latolgatásai során, ezért végül is úgy határozott, hogy kivár.
Ha képes volt arra, hogy a nevét címét kiderítse, akkor lehet, hogy azt is megteszi a lány, hogy valamikor, valahol váratlanul eléje áll, és mosolyogva annyit mond: Akkor hát hallgatlak.
Őszintén sajnálta, hogy az ilyen kedves-szép dolgok leginkább csak a mesék világában szoktak előfordulni.
Azt érezte, hogy a lánynak egy szavába kerülne, és ő nem menne sehova. Dehogy menne… minek menne… hova menne? Mellette maradna, amíg a jó sorsa megengedné. Ez teljesen nyilvánvaló volt.
Mi a szart keresne ő az NDK-ban, ha a lány maradásra kérné?…
De nem kérte. Múltak a hetek és semmi nem változott. A fiú azt gondolta, a lánynak kell reprodukálni, és kijavítani azt a helyzetet, amit elrontott. Hogy a lány mit gondolt, azt már soha nem fogjuk megtudni.
Vészjóslóan szaladtak a hetek, s a vonat egyszer csak elindult. Egy fiú a gyorsuló vonat ablakából is csak egy jelre várt. Egy intésre, egy kiáltásra, vagy csak egy sóhajra… De, mivel ez egy igaz történet és nem mese, a jel nem tűnt fel… nem hangzott el…
Amikor tíz év múltán a visszaérkező vonatról leszállt a férfi, egy dekoratív, magas, szőke asszony, s egy három-négy év körüli, ugyancsak szőke kisfiú jött vele. Jó darabig együtt lehetett őket látni. Évekkel később még egy kisebb gyerek is téblábolt mellettük. Az asszony és a nagyobbik gyerek törve beszélte a magyart.
A felületes szemlélő azt hihette, szorosan összetartoznak.
Aztán ledőlt a berlini fal. Az első téglát mi magyarok vertük ki belőle. A világ ujjongott. Mi magyarok is azt tettük. De a Fal, sok mindent maga alá temetett… A keletről érkező fények törésében megszületett „nyugati státuszunk” káprázatát is, s vele együtt viszonylatokat, álmokat, sorsokat…
A ledőlt Fal szelének vákuuma elvitte Magyarországról a magas szőke asszonyt, s a két gyereket is. A férfit nem. Őt nem tudta elvinni… Ő itt maradt.
Gyakran látják őt a parkban, amint gyerekekkel sakkozik. A tábla egyik oldalán mindig 2-3 gyerek látható, a másik oldalon, háttal nekik és a táblának, ő ül, vagy áll, és vakon játszik velük.
Ilyeneket hallani tőle: Sötét huszár a B 4-ről, a D 3-ra, sakk, és vezért nyer.
Vagy sötét futó C 6-ről, az F 3-ra, sakk! Tízből hatot megnyer, kettőt-hármat általában döntetlenre hoz, és a gyerekeknek is hagy egy-egy partit.
Vannak napok, amikor nagyon pocsékul játszik. A partnerei még nem tudták megfejteni, hogy a nagymértékű formahullámzásnak mi lehet az oka.
A minap is leblokkolt, amikor az a fáradt, kövérkés, kopottas, de még büszke fejtartású asszonyka a jó húsz évvel idősebb férjével arra sétált. Utána nagyon sokat gondolkodott. Az egyik gyerek rá is szólt: Szilárd bácsi, talán elaludt?
Aztán játszott tovább, de többet gondolkodott egy-egy lépésen, sokkal többet, mint máskor. És micsoda vadakat lépett mégis!…
A srácok persze örültek neki, és nagyokat nevettek… Csak úgy harsogott a park…
26 hozzászólás
Érdekes lenne megírnod a lány szemszögéből is ugyanezt a történetet. Talán Ő is vívódott…
Talán ezerszer elképzelte a 10 hónap alatt, hogyan közelítsen…., de azt látta, hogy elkerülik. Aztán írt, de nem válaszolt a fiú. Azt is gondolhatta, hogy meg sem kapta azt a levelet.
Az emberek sokszor ott követik el a hibát, hogy az álmaikat kérik számon a valóságtól.
Egyszerű dolgokat is képesek agyonkomplikálni. Elképzelnek valamit pontról-pontra, és ha nem úgy történik meg, akkor lebénulnak és bezárkóznak. Hajlamosak kemény „munkával” boldogtalanná tenni saját magukat….
Az első rész, szerintem önmagában is megállja a helyét, de úgy, természetesen egész más a hatás.
Ja… Érdekes volna, de ahhoz nincsen anyagom. Nem tudom, hogy mennyire lenne fair csak a fantáziámra bízni. Elképzeléseim persze vannak.
Köszönöm, hogy olvastál, s hosszan foglalkoztál az írásommal. a
"Érdekes volna, de ahhoz nincsen anyagom. Nem tudom, hogy mennyire lenne fair csak a fantáziámra bízni. Elképzeléseim persze vannak."
Anyaga lehet, hogy nincs a művészúrnak, de fantáziája bizonyára van. Szép is lenne, ha az írók csak megtörtént eseményeket írnának meg….
Én két variációt is el tudnék képzelni.
1. a lány írta a levelet
2. nem a lány írta a levelet
Anno, láttam egy filmet, a címét már elfelejtettem, de ott volt az, hogy ugyanazt a történetet két szemszögből láthattuk. Az érdekes az volt, hogy igazából csak itt-ott találkoztak a gondolatok és az érzések, mégis mind a ketten ugyanarról meséltek.
Művésznő kérem, a problémám az, hogy a képeslap megérkezéséig, szinte szó szerint az élet írta a storyt. Az is beigazolódott, hogy a lány írta a képeslapot. Az is igaz, amit lejjebb állítottam: „Hogy a lány mit gondolt, azt már soha nem fogjuk megtudni.”
Az igazzal, a hitelessel szembeállítani a képzelet termékét, nem tudom, hogy etikus-e, hogy kell-e?
Kedves Antonius!
Ez az írás az arc poeticád tükre. Azt írod, amit látsz. Az ember lelke ordítva követelte volna a boldog végkifejletet. Helyette ott volt az élet maga.
Alan Parker és a Floyd közös filmalkotásában „A fal”-ban véltem felfedezni mindazt, amit a XX. század adott az emberi történelemhez. Lehet, most ez kicsit fellengzősnek hat, de őszintén úgy gondolom, e két részes írásban benne van az, ami „A fal”-ból kimaradt.
Köszönet érte.
G.
Kedves Géza!
Néked is köszönöm a figyelmedet, s hogy le is írtad a gondolataidat arról, amit elkövettem.
Zavarba hoztál vele.
Üdv. a
Kedves Antónius!
Elolvastam, mert érdekelt a történeted.Nem tudom mit írhatnék hozzá…
Érdekes nem bánom, hogy olvastam.
Holnap elolvasom a folytatást is.
Ági
Kedves Aine!
Nem baj, ha ló lépésben olvasol, a lényeg az, hogy megajándékozol a figyelmeddel. 🙂
(A nejem vásárolni szokott ló lépésben.)
Köszönöm. a
Szeretem az ilyen történeteket, amelyekben korántsem egyértelmű, hogy mi lesz a végkifejlet.
Olvastam tegnap, olvastam ma, kíváncsian várom a továbbiakat is.
Örülök kedves Andrea, hogy újra itt.
Amúgy pedig nincs tovább. A történet aus, Ende. A folytatást számon kérni az életen lehetne, mert Ő írta ilyenformán. Én csak jól, rosszul, lejegyeztem.
Üdv. a
Hopp.Az első részt olvastam.Ahhoz akartam írni az előbb .Még ezt a részt nem olvastam eddig.
Remélem lesz folytatás.
Ági
Aine kedves!
Ha nem lesz folytatás, majd csak kitalálunk új történeteket. Lehet, mi majd jobbakat írunk, mint amit a tehetségtelen, hülye Élet produkál.
Köszönöm a törődést. a
Kedves Antonius!
Végképp nem akartalak zavarba hozni. Egyszerűen ilyen hatással volt rám az írásod. Azóta is keresem az okát. Elolvastam mégegyszer. A hatás most sem maradt el. Van egy két hangulati elem, amely felidézi bennem a régi világot, és az átélt "világvégéket." Talán ezért.
G.
Kedves Géza!
Hiszen nem olyan vészes ez a zavar. Árnyas pilláim néhányszor megrezgetem és megyek tovább utamon, az újabb „világvégek” irányába, s reménykedem, ahogy eddig, ezután is boldogulunk csak valahogyan.
Köszönöm megtisztelő (törekvésemet igazoló) együttgondolkodásod. a
Kedves Antal!
Meglepett a második rész, megvallom más folytatára számítottam, de az is igaz, hogy ez eredetibb és jobb.
Mit szaporítsam a szót, nagyon tetszett.
Grat.: Zagyvapart.
Sokat jelent nekem a véleményed kedves Feri.
Köszönöm kedves, irányt adó szavaid.
Üdv. a
Kedves Antonius!
Az élet mindig produkál valamit…
Üdv:Aine
Ja. Úgy még nem vót, hogy valahogy ne lett vóna. 🙂
(Tudok még ilyeneket, csak hát a szerénységem…) a
Kedves Antonius!
Remek folytatás! Igaz, hogy szomorú a vége, de így sokkal érdekesebb.
Tényleg jó lenne, ha a lány szemszögéből is megtudnánk valamit, még ha fantázia is az egész. Még regényként is el tudnám képzelni, ahol két párhuzamos történet fut végig, néha-néha egy pontban érintkeznek (mint a párbeszéd és a képeslap, vagy egy "összekapaszkodó" pillantás), majd újra külön utakon élik az életet. Egyszerű és szép!
Az alkotás folytatásához is gratulálok!
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
A történet régóta bennem hányódik. Eredetileg kisregény formátumot szántam néki, de ismerve magam, a krónikus időhiányom, biztos, ami biztos alapon, hogy el ne vesszen teljesen, ilyen rövid formában született meg. Lehet, gondolkodom a kibontásán.
Köszönöm kedves értékelésed.
Kedves Antonius!
Néhányszor nekifutottam ennek a hozzászólásnak. Egy kicsit zavarban vagyok, de határozottan az a véleményem, hogy nem szabad ezt a történetet a másik nézőpontból megírnod. Nem csak a valóság és a képzelet ütközése miatt. A dolog valahogy így helyénvaló. Az olvasó persze lehet kíváncsi, de tudnia kell: van olyan kíváncsiság, melyet vétek kielégíteni. Gondoljunk csak a kék szakállú herceg várára…
Üdvözlettel:
G.
Kedves Géza!
Én is így gondolkodom. A történet ennyi. Ha tovább él az olvasó tudatában, ha kérdéseket, kíváncsiságot fakaszt, az nem baj.
Sokat elmond rólad, hogy az írás ilyen vetületei felől is gondolkodsz. Hogy hasonlóképpen, mint én, az megnyugtat.
Köszönöm. a
Kedves Antonius!
Ha jól értem a történet végét, a lány azért nem állt szóba a szerelmes lovaggal, mert már akkor asszony volt. Lehet, hogy sok mindent elszalsztottak azzal, hogy mind a ketten büszék voltak ahhoz, hogy ilyen szituációban közelebb kerüljenek egymáshoz.
A "mi lett volna ha…" mindenki életében ott kísért időnként, ha nem is ilyen kitartóan.
Érdekesen írtad meg az alkotást, jó történetet vezetéssel. Talán tényleg megért volna egy kisregényt!
Judit
Judit kedves!
A lány nem volt férjnél. Nagyon fiatal volt, (18, a fiú néggyel több) közvetlenül érettségi után, és ahogy a novellámban sem volt soha senki mellette, úgy a valóságban sem, még vagy egy évtizedig.
Köszönöm a megtisztelő érdeklődésedet, a gondolataidat. a
Bizony, sokszor nem úgy jön ki, ahogy azt eltervezzük. Olykor napokig töprengünk, mit is mondjunk, aztán végül, amikor ott vagyunk, mégsem azt mondjuk. És ezzel persze sokszor mindent elrontunk.
Hát, valahogy így kell érdekfeszítően írni. Elejétől a végéig lekötött, a végét pedig jól lezártad. Szép volt!
Köszönöm Tibor, hogy időt szakítottál rám.
Üdv. a