Kötőtű

Kifelé magam vagyok a megtestesült nyugalom. Fegyelmezett vagyok, erős és mosolygós… Mosolyra feszül a szám. Egész nap. Míg hallgatom az ügyfelek panaszait, míg lelkesen próbálok segíteni, míg van, aki beszél hozzám.
Aztán haza kell jönni. Koppan a léptem a fagyott földön, ahogy keresztülvágok a mezőn. Mások is erre járnak, ez a legrövidebb út a messze eső vasúttól. Vagy a falu van túl messze? Mindegy is, én már megszoktam. Beletörődtem abba, hogy az úri népség a városban lakik, nekünk meg ez a porfészek jutott.
A hideg szél jegessé borzolja a fák ágain megülő esőcseppeket. Hó csak a messzeségben világít. Támpontot ad, arra van a hegyünk. Irányába tartok, mint minden hétköznap este. Egészen a hegy lábánál lakom. Ha a szántóföldön vágok keresztül, csak 5 km-es a séta. Ha a műúton jövök, van az 8 is. Persze akkor azért szinte mindig akad valaki, aki felvesz. Odabent senki nem tudja, hogy mennyire nyomasztó, jellegtelen kis településen tengetem egyre unalmasabbá váló napjaim. Színjáték az egész. Anyámék iskoláztattak, hogy legyek valaki. Lettem! A távoli városban jelentéktelen ügyintéző a nevenincs takarékszövetkezetben.
Makulátlan ruhában jelenek meg nap, mint nap, én nyitom a Szövetkezetet, sosem látják, mikor a sáros cipőmet csutakolom az elegáns csapban. Ez az én kis titkom. Kis elégtétel a faluért. Reggelente mindig egy fásult arc néz vissza rám a benti mosdó cirádás tükréből. Mire a többiek megjönnek, már lefőtt a méregerős fekete, arcomon a leheletnyi smink, és a napi műmosoly. Alig várom, hogy haza induljak! Nem mintha lenne kihez, de mégis! Bevackolni magam kinyúlt mackó alsóban a kopott kanapéra, ami még atyai nagyanyám hagyatéka és falni a csillogó életről szóló könyveket, s elhinni, hogy egyszer az enyém is az lesz, a királyfival az oldalamon.

A netes társkereső remek találmány. Néhány férfival már találkoztam a városból. Haza egyiket sem hoztam mindaddig, míg rá nem leltem arra az egyetlenre. Arra a bizonyosra! Arra, akiről az ember lánya tudja, hogy a Jóisten is neki szánta! Akitől lábremegést, minden porcikán végigfutó bizsergést kapsz. Akinek illatát akkor is érzed, ha nincs melletted, hallod, hangját, ha nem is szól, akihez olyan jó hozzábújni, hogy többé nem akarod elengedni!
Ennek már több hónapja! Féltem attól, vajon mit szól a kopott falu végén meglapuló pici házacskámhoz, de ő boldog mosollyal emelt a levegőbe első ittlétekor és közölte, hogy mesekuckóba érkezett Tündérország közepén. Megnyugodtam. Tényleg hazaértem.

Egészen két héttel ezelőttig. Akkor vált bizonyossággá, amiről sejtelmem sem volt eddig. Meg akartam lepni Őt. Nem volt róla szó, hogy találkozunk, de én elmentem a Városháza elé, ahol dolgozik. Ott mindig nagy tömeg jár, kel, s én türelmesen várakoztam, pedig már pirosra csípte a hideg téli szél az arcomat. Láttam kijönni a sok-sok tisztviselőt, az én kedvesemet is. Egy magas, szőke nő karolt belé, alig fél fejjel alacsonyabb tőle, s a nagykabát sem takarta el a nyilvánvalót, előrehaladott állapotát. A szívem nagyot dobbant, kettőt talán ki is hagyott, s hirtelen valami eltört. Előbb érezte a szív, hogy baj van, mint hogy bekövetkezett volna. A nő lehetett volna akárki, futó ismerős, kolléganő, ám mégsem az volt! Akkor kellett volna sarkon fordulnom, mikor nevetve szájon csókolta, s az én Kedvesem előzékenyen besegítette a kocsijába, majd elhajtottak. Hiába akartam elfutni, a lábam a földbe gyökeredzett, hiába éreztem, hogy menni kellene, minél messzebb, hátra sem nézni, futni, míg a láb össze nem esik, míg a szív meg nem áll! Ehelyett sóbálvánnyá merevedve álltam a tér közepén, magam sem tudom meddig. Az utolsó ember is kijött, a nehéz fémkaput hangos csattanással becsukták, s lassan rám esteledett, már csak a harangok kongása dobolt ütemesen a fejemben.
A folyónál kötöttem ki. Álltam a parton, lábam alatt imbolygott a kő, s a végtelen sötét halkan hömpölygött, surrogva hívogatott. Majdnem engedtem csábításának! Zokogásomat visszahangozta a túlpart, éreztem éveket öregedtem egy pillanat alatt. Nem tudom mikor és hogyan értem haza, de másnap nem mentem be dolgozni, a telefont sem vettem fel. Neki meg főleg nem!
Egy hét kellett hozzá, hogy újra összeszedett legyek. Betegségre hivatkozva kimentettem magam a munkahelyen, neki is csak egy üzenetet írtam, hogy ha meggyógyultam keresni fogom.
Egy egész hétig az ágyban feküdtem, a sírástól bedagadt szemmel, később már nem is ettem, csak néztem a kopár falakat, a kettőnk fotóinak hűlt helyét, kapcsolgattam a semmitmondó műsorok között, éreztem, hogy a bennem lakó üresség lassan maga alá temet.
Hétfőn bementem dolgozni. Színlelt mosollyal, de hiába kentem a szememre szebbnél szebb fényeket, a benti tompaság csak visszaköszönt. Ám az emberek birkák és álszentek! Egyik sem látja, hogy belül teljesen meghaltam. Esténként bukdácsoltam a rögökön, s a megoldáson törtem a fejem. Kérdezzek rá nyíltan? Dobjam ki? Büntessem meg? Mitől lesz nekem jobb?
A szívema főtéren millió darabra hullva a macskakövön maradt. Erős vagyok és higgadt. Kitaláltam mit teszek holnap.
A táskámba mindent gondosan beraktam. Whisky és altató. Ez kell most, hogy le tudjam hunyni a szemem. Álmodom. Ő és én repülünk a vattacukor felhők felett, fogja a kezem és tudom, nem engedi el soha. Verejtékben fürödve ébredek, a szám véresre harapdálva, szemem seszínű, hajam kusza és csapzott. Nem számít. Ma lesz a nap!
Az első kávéval kiállok a ház elé. Még sötét van, csak a fekete varjak kárognak, egyre ütemesebben. Kár, kár, kár! Bizony kár! Kettőnkért, érte, az egészért!
Bemegyek dolgozni. Ma utoljára. Aztán várom, hogy elhagyja a Hivatalt. Szerencsém van! Ma egyedül jön ki, arca még a hivatali arc, keze a zsebében, a kabát gallérja állóra igazítva, biztosan megint nincs nála a sál, amit karácsonyra tőlem kapott. Elvegyül a tömegben, sietősre fogja, alig bírom utolérni, míg mögéje érek, titkon remélem, hogy nem fordul hátra. Már csak egy lépés választ el, s én hátulról beledöföm a gondosan kihegyezett kötőtűt. Érzem, jó helyen van, pont a szívéig hatol, utolsó dobbanásait még hallani vélem! Bugyborékoló hangot ad ki, mintha a háta is levegőért kapkodna, majd némán kezd összecsuklani. Jól időzítettem. A padra roskad. Nem is feltűnő. Megtámasztom fekete szövetkabátját, alig van már ereje, hálásan néz rám, nyitná a száját, de csak hörgés hagyja el egyre vértelenebbé váló ajkait. Leveszem a tőle kapott puha szarvasbőr kesztyűt, még utoljára végigsimítok meleg tenyeremmel arcán, hosszan elidőzni már nincs időm rajta. Azt hiszi én majd megmentem. Kaján mosolyra húzódik szám. Odahajolok a füléhez, elbabrálok egy tinccsel, majd gyermeki örömmel a fülébe súgom, hogy:
– Még egy meglepetésem van, Drágám!
A táskából előhúzom a másik nő fotóját. Gyengéden rákulcsolom erőtlenné váló ujjait, ő erőlködve néz le a netről letöltött kissé elmosódott képre, tekintetében felvillan a felismerés szikrája, majd görcsösen megpróbál utánam kapni, de keze hideg ürességet markol.
Nem fordulok hátra, csak egyszer. Megnézem magamnak még utoljára, majd lépteim könnyűvé válnak, nem is lépek szinte futok, szárnyakat ad a megkönnyebbülés!
Megérkeztem! Még egy lépés, egy apró! S hagyom, hogy a szelíd folyó magához öleljen, óvó karjaival befedjen….