A kis Kövérfi Gyárfás, amikor megszületett, vajmi keveset sejthetett abból, mi fog vele majdan történni. Ezért aztán békésen ordított, miközben apja, Kövérfi Lajos, idősebb Kövérfi Lajos fia és legidősebb Kövérfi Lajos unokája, azt mondta a bábának: „Ez a gyerek sokra viszi még, komámasszony! Nézze csak azt az erős kis hangját!” A bába sok gyereket látott már bőgni, nem is nagyon hatódott meg, csak kérte a boldog apukát, hogy adjon már valami nevet a kisfiúnak. Kövérfi Lajos azt mondta: „Természetesen Kövérfi Lajos lesz. Nem! Ez a gyerek többet ér el énnálam! Legyen Kövérfi… Gyárfás!”, mert eszébe jutott, hogy a szomszéd faluban a püspök macskáját is így hívják. És bizony annak a püspöknek a macskája is nagyobb úr volt, mint Kövérfi Lajos teljes pereputtyával.
Teltek-múltak az évek, de bizony Kövérfi Gyárfás csak az elődei nyomdokát követte. Marhákat őrzött, mint az apja, a nagyapja, a dédapja és a többiek. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy mi a szakmája, csak kihúzta magát, és becsülettel megmondta, hogy ő bizony marhapásztor. Minden reggel kiterelte a vidáman lépegető csordát a mezőre, keresett valami kellemes helyet, furulyázott, a szűrét forgatta, siklókat meg manókat keresett, és nagyokat harapott a vereshagymával meghintett kakastejes cipóból, amit minden reggel az édesanyja csomagolt be neki. Virágos szalvétába, hogy ne csak a teste, hanem a lelke is épüljön annak a drága gyereknek.
Ahogy aztán kisgyerekből nagyobbacskává cseperedett, Kövérfi Gyárfás lelkében is megmozdult a gondolat, hogy „feleséget kéne keríteni!” Ki is nézte magának a legszebb lányt a faluban. A leány a bíró, Kapzsy János egyetlen gyermeke volt, és mivel a falu, Ökördepettenye nem éppen a pártatlan igazságszolgáltatásáról volt híres, a gyönyörű Kapzsy Kármen meglehetős jómódban nőtt föl. Sajnos a természete nem sikerült olyan szépre, mint a külseje, évente 100-200 szobalányt használt el. A szerencsétlen teremtéseket a Jól-járunk & Co. ügynökség közvetítette, és olyan gyorsan cserélték egymást, és olyan messzire szaladtak, miután kirúgták őket, hogy a falu népe nem is igen tudott róluk. Kövérfi Gyárfás meg pláne nem tudott semmit a szobalányokról. Ő csak azt látta, hogy reggelente, amikor kihajtja a csordát, a gyönyörű Kármen ott ül a lenge csipkefüggönnyel takart ablakban, és a reggeli kávéját kortyolgatja. Egy-egy korty után pedig szépséges mosolyban villantja ki hófehér fogait. Szegény Gyárfás, azt hitte, rá mosolyog, pedig csak azt ellenőrizte az ablak mellé állított tükörben, hogy nem színezte-e el a fogait a kávé…
Kövérfi Gyárfás sok napon át bámulta Kármen szépségét, és minden nappal nőttön-nőtt a szerelem keblében. Egyszer aztán elhatározta magát, és azt mondta az édesanyjának:
- Édesanyám! Készítsen nekem egy új inget és egy tiszta gatyát! Megnősülök!
- Kit veszel el, fiam, egyetlen magzatom? — ijedt meg az anyja.
- A gyönyörű Kapzsy Kárment. Csak őrá tudok gondolni.
- Jaj, fiam, nagy úr lánya az! Rád se néz az!
- Akkor addig járok a színe elé, amíg rám néz. Nem kell más! Elkészíti azt az inget?
A szegény anya nem tudott nemet mondani Gyárfásnak, megvarrta hát az inget. Egy szép vasárnapon készült el. Gyárfás rögtön fel is vette, és indult a Kapzsy-kúriához. Félúton sem volt tán, amikor nagy sikoltozás, riadalom ütötte meg a fülét. Az emberek hanyatt-homlok rohantak el mellette. Mind a Kapzsy-ház felől jött. Akkora volt a zűrzavar, hogy Gyárfás csak néhány szót értett: „elvitte… segítség… jajistenem…” Megszaporázta a lépteit, hanem amikor odaért a házhoz, hát látja ám, hogy Kapzsy János csak áll a ház előtt fedetlen fővel, és hamuszürke arccal néz az égre. Gyárfás követte a tekintetét, és látta, hogy valami kis fekete folt éppen eltűnik az égen napkelte felé.
- Mi történt, Kapzsy uram?
- Elvitte… Kárment…— mondta lassan a bíró.
- Ki? — szorult össze Gyárfás szíve.
- A sárkány.
- Hű… — sokáig csak hallgattak, aztán összeszedte Gyárfás bátorságát a szerelem. — Elmegyek utána, és visszahozom!
- Igazán utánamész, fiam?
- Utána én, ha addig élek is! De ígérje meg, bátyám, hogy hozzámadja feleségül!
A bíró nem válaszolt rögtön, mert sose szokott. Először felháborodott: dehogy adja az egyetlen lányát egy büdös marhapásztorhoz! Aztán elgondolta, hogy előbb legyen itt a lány, majd utána becsapja a pásztorfiút. Kezet adott hát Gyárfásnak, az pedig rögtön útnak is indult napkelet felé.
Ment sok éjjelen, sok nappalon át, sűrű erdőkben és kopasz pusztákon, sütötte a nap, áztatta az eső, de ő csak Kármenre tudott gondolni és az esküvőjükre. Egyszer aztán elért egy hatalmas hegy lábához. A hegy fala sima volt, mint a tükör, és széles, mint a tenger, lehetetlenség lett volna megmászni is, megkerülni is. Ahogy ott kémlelődött, észrevett egy kis bejáratot a hegy falán. Közelebb ment, és látta, hogy a bejáratnál három apró, bolondos kis lény veszekszik. A lények szőrösek voltak, egyik sáfránysárga, másik hupilila, a harmadik égszínkék, és egészen komoly becsületsértéseket vágtak egymás fejéhez vékony, sípoló kis hangon. Gyárfás jót nevetett rajtuk, aztán elindult a bejárathoz. Ahogy azonban odalépett, a három lény hirtelen hatalmasra nőtt, félelmetes arcuk lett, és mély, zengő hangon rákiáltottak:
- A mi nevünk a Három Furcsa! Mi vagyunk a kapu őrei! Idegen, te nem mész sehová!
- Dehogynem megyek! — paprikázódott fel Gyárfás, miután az első ijedelme elmúlt. — Megyek, és kiszabadítom Kárment a gonosz sárkány karmai közül!
- Ó, szóval lányt szabadítani mész? Hm… Akkor kivételt teszünk. — mondta az égszínkék elgondolkodva.
- Nem tehetsz kivételt! Mit képzelsz, ki vagy te? — kötött bele a hupilila. Erre megint összevesztek, csak most mély hangon. Gyárfás egy ideig várt, aztán megint megindult a bejárat felé. A Három Furcsa gyorsan abbahagyta a veszekedést, és megint vele törődött.
- Nos, hát, a vállalkozásod nem veszélytelen. Akárkit nem engedhetünk lányt szabadítani. Ezért próbát teszünk veled, és ha megfelelsz, átmehetsz. — ezt a sáfránysárga mondta.
- Te csak ne dirigálj! — kontrázott az égszínkék. Még sok veszekedés következett, de Gyárfás lassan kihámozta a feladatot: a Három Furcsa közül az egyik folyton hazudik, a másik sosem hazudik, a harmadik viszont, aki egyedüliként szereti a spenótot köztük, hol hazudik, hol igazat mond, ahogy éppen a kedve tartja. Neki azt kell kitalálni, hogy melyikük szereti a spenótot, és ehhez a következőket mondták:
- Az égszínkék az — mondta a sáfránysárga.
- Dehogyis! A hupilila! — folytatta az égszínkék.
- Hah! — mondta a hupilila, és egyikükre mutatott: — Ő, csak ő szereti a spenótot!
Gyárfás gondolkodott egy darabig, és egyértelműen meg tudta fejteni a talányt. A Három Furcsa erre meghajolt előtte, és beengedte a bejáraton. (1. feladat a végén)
Miután Gyárfás szeme hozzászokott a sötétséghez, észrevette, hogy a hegy sokkal vékonyabb, mint amilyen széles, olyan, mint egy hatalmas fal. A bejárat egy folyosóra vezette, ami egyenesen vezetett a hegy alatt, és halványan már látszott a vége. Rövid menetelés után ki is bukkant Gyárfás a friss levegőre. Aztán megtorpant. Előtte ugyanis nem volt más, mint a Tenger. Feltehetően az Óperenciás, mert végestelen végig semmi más nem látszott. Gyárfás nekikeseredve kucorodott le a parton. Merre menjen most? Hátra nem mehet, mert Kármen nélkül értelmetlen az élet, előre nem mehet, mert nem tud. Tépelődött hát magában, és hallgatta a tenger zúgását. Ahogy aztán felnézett, látta, hogy egy rettenetesen piszkos, rettenetesen szakadt és rettenetesen öreg apóka áll előtte.
- Mi van, fiam? Nem tudod, merre menj, mi?
- Hát, bizony, öregapám, jól mondja. Nem tudom, biz én.
- Hát, lehet, hogy segíthetek rajtad — nézett ravaszul az öreg a szemöldöke alól —, csak hát nem ingyen!
Gyárfás erre felkacagott. Keserűn, hosszan.
- Ugyan már, öregapám! Nincs nekem egy vasam se! De ha lenne is, mit tud maga itt tenni a hosszú szakállával meg a százhetvenkét évével?
- Csak ne olyan hevesen, fiatalúr! — paprikázódott az öreg. — Sose higgy a szemednek! No, akkor fizetsz, vagy nem?
- Mondtam már, hogy üres a zsebem!
- Honnan veszed, hogy aranyat kérek?
- Mér, mit kér?
- No, hát, egy kis semmiség, semmiség. Itt van ez az ábra — húzott elő egy koszos papírdarabot a zsebéből. — Látod, az egyik szobámat a házban még a szépapám zárta le egy különös zárral. Az öreg imádta a kígyókat, naphosszat el bírta nézni őket, ahogy tekeregnek. Fura gusztusa volt. A zár pedig egy lap, amiben száz kis gomb van. Ezek közül negyvenöt egy kígyóforma hosszú vonalat ad. A kígyó sehol sem érinti saját magát, még sarkosan se. Nohát, ezt a kígyót kell megtalálnom, hogy kinyíljon az ajtó.
- Mért nem találgat? Egyszer csak sikerülne!
- Ó, te gödölye! Hát azt hiszed, bolond volt a szépapám? Ha csak egy gombot is rosszkor nyomok le, ott halok meg álló helyemben!
- Értem — mondta Gyárfás, miközben átfutott az agyán, hogy talán nem is lenne olyan nagy kár. Nem komálta az öreg pillantását. — És mik ezek a számok?
- Ezek mutatják, hány gomb tarozik körülöttük a kígyóhoz. A két sötét kocka mutatja a kígyó elejét meg végét. Tessék. Fejtsd meg, hol a kígyó, és én átsegítelek a tengeren.
Gyárfás ugyan egy percig sem hitte, hogy az öreg tényleg tud neki segíteni, de, gondolta, ráér éppen rejtvényt fejteni. Meg is rajzolta szépen a papirosra a kígyót. Odaadta az öregnek. (2. feladat a végén)
- Tényleg, öregapám! Mi van abban a szobában, hogy annyira be akar menni? — ütött szöget a fejébe egy gondolat.
- Semmi különös. Régi családi emlékek, meg ilyesmi. Tudod, hogy van ez az öregeknél. A múlt, a múlt… — az apóka kedélyesen mosolygott, de Gyárfásnak most sem tetszett valami a pillantásában. Mintha éppen akkorát hazudna, mint a hegy a hátuk mögött. Már majdnem rákérdezett, aztán mégis csak megvonta a vállát. Na és, ha hazudik, akkor mi van? Hazudtak már mások is.
- No, akkor vigyen át a tengeren! Persze, csak ha tud!
- Jól van, fiam, semmi akadálya.
Az öreg füttyentett egyet két ujjal, mire nagy zúgás támadt, és egy hatalmas madár röpült Gyárfás elé. Gyárfás rácsodálkozott a griffmadárra (mert csak az lehetett, tudta ezt ő jól legidősebb Kövérfi Lajos meséiből), majd visszanézett az öregre. Vagyis csak visszanézett volna, de az bizony szőrén-szálán eltűnt. Gyárfás egy darabig kémlelődött jobbra is, balra is, hátra is, előre is, aztán föladta.
- Minek keresed? Eltűnt az rég.
- Te tudsz beszélni? — csodálkozott rá Gyárfás a madárra.
- Persze, hogy tudok. Minden griffmadár tud — húzta fel a csőrét a griffmadár. — Hova lesz a menet?
- Át a tengeren. Ki akarom szabadítani a gyönyörű Kárment a sárkány karmai közül. — Mintha elfintorodott volna a madár.
Gyárfás felkapaszkodott a madár hátára. Előre örült, mert mindig ki akarta próbálni a repülést. Hát, a repülésből bizony nem sok minden lett, mert egyet pislantott, már a tenger fölött zúgott a szél a füle mellett, kettőt pislantott, már le is szálltak.
- Pedig milyen nagynak látszott ez a tenger — kászálódott csalódottan lefelé.
- Nagy is! Ha hajóval jöttél volna át, száz meg ezer évekig kellett volna evezned! És addig nincs ám egy sziget se! De — halkította le a hangját, — miért segítettél a gonosz Kahotovnak?
- Kinek?
- Az öregnek a parton.
- Ráértem.
- Tudod, mi van abban a szobában?
- Valami régi emlékek, azt mondta.
- Hazudott!
- Gondoltam, de mit számít ez?
- Sokat! Nagyon is sokat! Abba a szobába zárta be ősi ellensége, a bátor és dicső Korgorán úr a Kahotovok ősi hatalmát!
- Miről beszélsz? — Gyárfás semmit sem értett.
- Én és a családom régtől fogva a bátor és dicső Korgorán urat és családját szolgáljuk. Még régen, az ősidőkben nagy harc volt a két család között, és a bátor és dicső Korgorán úrnak sikerült megtörni a gonosz Kahotov hatalmát. Elpusztítani nem tudta, de le tudta zárni. Ezt nyitottad ki most te. Elérkeztek újra a sötét idők.
Gyárfás elgondolkodva nézett a griffmadárra. Valami sántított. Megvan!
- Na de te azt mondtad, hogy a Korgoránokat szolgálod. Mégis ennek a Kahotovnak engedelmeskedsz!
- Igen — hajtotta le szomorúan a griffmadár a fejét. — Engem még a harc előtt rabolt el, és egy gonosz varázslattal magához kötött. Nem tudom kiszabadítani magam.
- És más se tud? A családod?
- Ők nem. És Korgorán úr se. Talán — emelte fel lassan a fejét, és fény költözött a tekintetébe —, talán te… Igen, te kiszabadíthatsz!
- Hogyan?
- Most még nem mondhatom el. De idején meg fogod tudni. Addig is itt egy toll a hátamból. Tedd el, és ha szükséged lesz rám, én eljövök!
- És ha nem enged el az öreg?
- Hah! Az adósod! Te segítettél neki megfejteni a rejtvényt! Na, én megyek. Szerezd meg az Aranykardot, és szabadíts ki minden ártatlant!
Gyárfás még meg akarta kérdezni, hol az a kard, de a madár már eltűnt. Felcihelődött hát, és indult tovább.
Egyenesen haladt előre, pontosan az orra után. Átvágott mezőkön, pusztákon, erdőkön, mezőkön, pusztákon, erdőkön, mezőkön, pusztákon, erdőkön… de egy teremtett lélekkel sem találkozott. Az egyik erdőben aztán lett egy ismerőse. Éppen kikerült egy bokrot, amikor egy mohos fán észrevett két számot: 190246849, alá pedig ez volt írva: 190302025. A két szám annyira nem illett a fára, hogy megállt, és csak bámulta őket. A számok lassan felfénylettek, Gyárfás eltátotta a száját, majd összerezzent, ahogy egy mély, mohos hang szólalt meg mellette.
- Érdekel, hogy mi ez, mi, haver?
A hang tulajdonosa egy öklömnyi rózsaszín bolyhos lény volt. Egy lehajló ágon billegett, és fekete szemeivel szemtelenül méregette Gyárfást. Gyárfás csak kábán bólintott.
- Oké, megmondom, csak csukd be előbb a lepénylesődet. Hát… nem is tudom… — hajtotta oldalra a fejét —, tényleg te lennél az a nagy, bölcs hős, akinek a hírétől zengenek a világok? Se nagynak, se bölcsnek nem látszol, haver! Na, mindegy. Felőlem látszhatsz elmeroggyantnak, ha megoldod a bajainkat…
Gyárfás nem értett semmit. Az utóbbi időben nem először.
- Na, haver, ide süss! Ott az a két szám! Az két négyzetszám! Nem gondoltad, mi? Én persze sok szállal kötődök hozzájuk — érzékenyült el egy pillanatra a lény —, de neked elég annyit tudni, hogy az két szomszédos páratlan szám négyzete. A kérdés egyszerű: mondd meg, mi a köztük levő páros szám négyzete, és faragd alájuk az eredményt. Egyszerű, nem?
Gyárfás letört egy ágat, egy kis területről elsöpörgette az avart, és a földre írogatta a számításait. Amikor elkészült, előhúzta a kis zsebkését, és belefaragta az eredményt a fa mohos törzsébe. Az új szám hirtelen felfénylett, nagyobb erővel, mint az előzők. Majd hatalmas villanás kíséretében kipottyant egy aranyszínű kard a fából, az új szám pedig utolsót lobbant és eltűnt. Gyárfás csodálkozva emelte fel a kardot. Az táncolni kezdett a kezében, és forróság lepte el a karját. A rózsaszín lény elégedetten hümmögött, és távozni készült. (3. feladat a végén)
- Hé, várj! Nem értek semmit! Minek ez a kard?
- Sárkányt ölni mész, nem? Ahhoz kard kell! Az Aranykard! Csak ez fogja a sárkány bőrét. Ne hidd, hogy a bicskáddal sokra mennél! Sok sikert, haver! Mégis okosabb vagy, mint amilyennek látszol!
Ezzel elszaladt a fa mögé.
Gyárfás felvette a kardot, és továbbindult. Még sok kaland esett vele, amelyek során szerzett egy bűvös hajszálat, egy tucat teknősszempillát, két ezüstkupát, három aranypikkelyt és még sok egyebet. Ezeket a kalandokat talán majd máskor meséljük el. Most elég annyi, hogy elérkezett végül a sárkányok földjére. A kapus egy rémes egyfejű sárkány volt. Az egy fején három szája volt, az egyikből tüzet okádott, a másikból füstöt, a harmadikból félelmes szavakat.
- Gyere csak, idegen! Megpörköllek, megfojtalak, apró darabokra szaggatlak!
- Hagyjál, sárkány! — mondta Gyárfás határozottnak szánt hangon, mert a béke híve volt.
- Megpörköllek, megfojtalak, apró darabokra szaggatlak!
- Hagyjál, sárkány!
- Sose jössz be! Megpörköllek, megfojtalak, apró darabokra szaggatlak!
Egy darabig így diskurálgattak, aztán a sárkány a tettek mezejére lépett. Odaszaladt Gyárfáshoz, szörnyűn üvöltött és rázta az öklét meg csapkodta a farkát. No meg a tűz. Gyárfás bátran hátrébb lépett, végül azonban már nem volt hova hátrálnia. Előkapta a kardot, becsukta a szemét, és suhintott. Megörült, hogy nem a saját lábába csapott, és kinyitotta a szemét. Aztán újra becsukta. A sárkánynak már nem egy feje volt, hanem KETTŐ. Megint suhintott egyet, egy fej lehullott, de nőtt helyette másik kettő… Aztán megint kettő… Már négy feje volt a sárkánynak. Gyárfás gondolt egy merészet, és most nyitott szemmel suhintott, egyszerre két fej felé. Félt egy kicsit, hogy az helyett meg majd négy nő, de megkönnyebbülten látta, hogy a lecsapott két fej tényleg eltűnt. Gyorsan levágta a másik kettőt is, és be akart menni, de a sárkánynak még nem volt vége. Most, hogy egy feje se maradt, a farkán jelent meg három száj, és ugyanazt okádta, mint az előbb. „Hát ennek sose lesz vége?” — gondolta elkínzottan Gyárfás, és lecsapta a farkat. Hát az helyett is kettő nőtt! Lecsapta gyorsan a kettő farkat, erre meg lett egy új fej! De most már rutinos volt: levágta a fejet, nőtt helyette kettő, levágta azt a kettőt is, és csend lett. A sárkány füstté vált és eltűnt.
- Aha, szóval ez a módja — mormogta maga elé, és nekivágott a sárkányok földjének.
Néhány sárkánnyal még találkozott, mindnek más-más számú farka és feje volt, de mindegyikkel elbánt, mert mind ugyanúgy működött, mint az előző. Később már nem nagyon jöttek a közelébe a sárkányok, mert híre ment, hogy egy vitéz sárkányölő hős jár a vidéken, és minden sárkány inkább otthon maradt.
Nem tudta ugyan, merre kell mennie, a kard mégis biztosan vezette Gyárfást. Persze lehet, hogy a tucat teknősszempilla segített neki… Végül aztán elért a kármenrabló sárkány palotájához. A palota a tervező szerint egy méretes kacsalábon forgott volna, jelenleg azonban csak csálén lógott a sárga lábon. Gyárfás odament a kacsalábhoz, és megkérdezte a leállás okát. A kacsaláb lemondóan válaszolt:
- Kinek van itt kedve még forogni!…
Ezt Gyárfás nem nagyon értette, de nem is nagyon bánta, mert a búcsúban is mindig rosszul lett a ringlispílen. Fölment a palotába. Az első, akivel találkozott, éppen a sárkány volt. A sárkány pöttyös kötényt hordott, és keserű arccal cipelt valami vasalt ruhának tűnő halmot. Gyárfás csodálkozva szegezte rá a kardját. A sárkány feleakkora lett, mint volt, és hatalmas könnyek csorogtak végig mind az öt pofáján (merthogy öt feje volt és hét farka). Reszketve rebegte:
- Kérlek, Hős, ne bánts! Úgyse tudnál megölni! Tudod, én halhatatlan vagyok! — pislantott laposan, reménykedve Gyárfásra.
Gyárfás elcsodálkozott, elgondolkodott, aztán gúnyosan kacagott.
- Dehogy vagy te halhatatlan!
- Na, jó, tényleg nem vagyok — váltott taktikát a sárkány. — De inkább beszéljük meg! Miért jöttél? (4. feladat a végén)
- Kármenért, te elvetemült dög! — és már emelte is a kardot Gyárfás.
- Várj! Vidd! Végre megszabadulok tőle! Végre visszakapom az életemet!
- Mi? — nézett bután Gyárfás.
- Tudod, — mesélte a sárkány —, régebben békésen rabolgattam a lányokat, öltem a hősöket, füstöltem a sonkát, meg miegymás. De mióta itt ez a nő!… Nincs egy nyugodt percem! Takarítok! Főzök! Hímzek! És neki semmi se jó! Olyan ennek a szája, mint… Á, nincs rá hasonlat. Vigyed, te Hős! Ha el akarod vinni, tényleg az vagy. — Ezzel levágta a ruhákat, leoldotta a kötényt, és bement az egyik szobába. Kisvártatva kijött Kármennel, aki szerelmesen simult Gyárfáshoz. Gyárfásnak megremegett a szíve egyszer, aztán megremegett másodszor is, mert Kármen hirtelen rákiáltott:
- Milyen az inged? Hogy lehet így kimenni az utcára? És a cipőd is! A nadrágod! Na, nem baj, én Hősöm, majd én kikupállak.
Még mondott néhány dolgot hasonló hangnemben, és mire kiértek a palotából, Gyárfás megirigyelte a bent vidáman csujjogató sárkány új helyzetét. Egyre jobban bánta, hogy egyáltalán elindult. Két nap múlva már átkozta magát. Három nap múlva már mindent átkozott.
A továbbiakban még sok minden történt, sok kalandon estek át, és hazaértek, és Gyárfás is megnyugodhatott, és öregkorában vidáman mesélhette a Nagy Utazást. De ez már egy másik történet…
Feladatok:
1.: Melyik Furcsa szereti a spenótot?
2.: Hol halad a kígyó? A vonalak az üres helyeket jelzik, a fölső 1-es a kígyó feje, a jobb oldali 45-ös a farka.
_ _ _ _ _ 1 _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _
_ 2 _ 3 _ _ _ _ _ _
_ _ _ _ _ 6 _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ 45
_ _ _ 1 _ _ _ _ _ _
_ 5 _ _ _ _ _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ 5 _
_ 5 _ _ _ 7 _ _ _ _
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _
3.: Mi a keresett szám?
4.: Hogyan lehetne elpusztítani a sárkányt? Egyáltalán vannak halhatatlan sárkányok, ha tudjuk, hogy minden sárkány ugyanúgy működik, mint az első? Ha igen, hány fejük és hány farkuk van?
6 hozzászólás
Gratulállok, nagyon klassz a meséd, a feladványok megoldását ellenben elárulhatnád, mint jámbor irodalmár csak töröm rajta a buksimat, ami már lassan be is reped, de nem jövök én erre rá. Segíts!
Szia Inesita!
Azt hiszem, neked nem lehet gond 45 percen keresztül lefoglalni a tanulóidat. Be kár, hogy nem te voltál a matek tanárom!
Köszönöm, aranyosak vagytok, örülök, hogy tetszett! Teszek majd fel további matekmeséket is, hogy legyen min gondolkodnotok üres óráitokban… 🙂
Egyébként volt már diák, aki megkérdezte: “A tanárnő már diákként is ilyen… alternatív volt?”
Maristi! Elküldöm a válaszokat, de nem ide teszem fel, hogy megmaradjon másoknak is az élvezetes koponyatördelés!
Kedves Inesita!
Remek dolguk lehet tanítványaidnak! A matekkal azért van sok gyereknek gondja, mert olyan száraz. Hát így nem hogy száraz, de határozottan élvezetes!
Bárcsak ilyen matektanárom lett volna anno!:)
Nagyon tetszett!
Üdv.
Kedves wryan!
Időnként ők nem így gondolják, minden dolgozat előtt már előre látványosan rettegnek, hogy megint olvasási gyakorlat lesz… De sebaj, ha a végén a matekot nem is, legalább olvasni megtanulnak 🙂
Köszönöm a kedvességedet!
Köszi a megoldásokat. Az első és az utolsó feladványnál jó nyomon jártam. A középső kettőnél 120 évig ülhetek felette, de akkor se jövök rá. 🙂