(A 20. század elején még kb. 900 agarija élt a mirzapuri erdőkben; vasércet gyűjtöttek, és egészen archaikus módon olvasztották ki az ércből a vasat. Mára eltűntek a hatalmas erdőségek, nincs annyi faszén, hogy napi 16-18 órában lobogjon a tűz az agyag kemencékben, és a nagyipari termelés elnyelte az ősi mesterségeket. Agariják nem léteznek többé, ki a hinduk közé, ki egy „scheduled” kasztba került, és nem tudni, melyikük járt jobban.
Az agarija asszonyok a tetoválásaikról voltak híresek; a különféle ábrák ékszerül szolgáltak, távol tartották a gonosz szellemeket, azonkívül ezek voltak a belépőjegyek az agarija mennyországba.)
A Lohári családban már reggel óta folyt a veszekedés. Másnapra rendelték oda a malár törzsbeli asszonyt, aki majd szépen felrajzolja a kis Szítá karjára az első szerencsejeleket. Szítá még csak hat éves, és természetesen férjnél van, de csak 12-13 éves korában költözik a férje családjához. Addigra szépen fel fogják díszíteni az egész testét, ahogy kell. A legfontosabbak a pahúncsi és a csúra, a kar- és bokaperecek, Dzsata Mahádéva a mellen, Murli-Manohara a csuklón, és bhaszvara, a nagy fekete poszméh a két combon. Más ékességeik is vannak az agarija asszonyoknak, pl. a kanszuli (nyaklánc), a Garur nevű sas, és Muraila, a páva. Az agarija asszonyok messze földön híresek a szépségükről és ezekről a rajzokról, amelyek igazi műalkotások, a bádi és malár asszonyok remekei.
Szítá azonban nem akarja, hogy őt is feldíszítsék, nyafog, hogy nagyon fog fájni, csúnya is, a tetovált agarija asszonyokat össze lehet téveszteni a gyűlölt és lenézett domokkal. Butaság, mondta Kánti asszony vagy századszor, mindenki tudja, hogy a domik kék festékkel rajzolnak, nem is rajz az, csak firkálás. – De én nem akarom, hogy összefirkáljanak, nyafogott tovább Szítá. Arany karperec meg gyöngysor ellen persze nem lenne kifogásod, jegyezte meg szárazon az anyja, hányszor mondjam, hogy mi nem gazdag hinduk vagyunk, hanem szegény agariják; abból a 4 annából, amit az apád egész nap megkeres, nem tudunk neked arany ékszereket vásárolni. – Jó nekem az üveg is, felelte Szítá. – Elég volt a vitatkozásból. Holnap jön a malár asszony, és elkezdi a munkát. Be sem engednek a férjed házába így, ahogy vagy, csupaszon. – Nem akarok oda menni, toporzékolt Szítá, utálom őt is, meg a nővérét, a húgát, az anyját és az egész családot. – Na még csak ez kellett, csapta össze a kezeit Kánti. Meg ne halljam még egyszer, hogy így beszélsz. Hol tanulod ezeket a szavakat? Minden agarija házasságban él, mi akarsz te lenni, az egész város menyasszonya? A bhútok mindenféle betegségekkel büntetik azokat, akiket csupasz testtel találnak, meddők lesznek, vagy halott gyereket hoznak a világra, és a haláluk után nem mehetnek be a menny kapuján. Paramésvar látni sem akarja a te mocskos, csupasz bőröd. – És a fiúkat miért nem rajzolják tele? – kérdezte nagyon logikusan Szítá.
Kánti asszony kijött a béketűrésből. Azért, mert, mert… az agarijáknál az a szokás, hogy a lányokat kell feldíszíteni, a fiú jól van úgy is, ahogy van. És most még egy szó, és akkora pofont kapsz…
Ezt már ismerte Szítá. Az anyjának könnyen eljárt a keze. Elszaladt, és elbújt hátul az udvarban, a gazok között. Kánti mérgesen csapkodott a konyhában, és meg volt győződve arról, hogy érdemtelenül veri őt az Isten.
Másnap reggel sehol sem találták a kis Szítát. Nem volt a gazok között, sem a cserényben, az apjához se menekült, mint máskor, amikor az anyja villámokat szórt maga körül. Megjött a malár asszony, hozta a gaihara gyökérből készített fekete festéket és az ópiumot, Kánti lefejte a tejet, a saját tejét, mert ezt a festéket abban kell feloldani, és Szítá nem volt sehol. Hiába keresték a szomszédban, Szítá eltűnt, mint a kámfor. Most mit mondjak a férje családjának? – tette fel Kánti a szónoki kérdést. Mit fognak gondolni rólam a rokonaim, a vejem rokonai? A vő még csak nyolc éves volt, és látszólag egyáltalán nem érdekelte, hogy Szítá lesz-e a felesége, vagy egy másik lány. De a malár asszony követelte a pénzét. Ő elkészítette a festéket, ami sok napi munka, idejött 3 kós távolságról, nem tehet arról, hogy elveszett a lány. Kánti keresetlen szavakkal támadt rá, amelyek azt valószínűsítették, hogy bizonyára boszorkány, Szítá is az ő gonosz praktikái következtében tűnt el. Lohári szétválasztotta a sivalkodó asszonyokat, és sietett vissza a kemencéihez, mert nagy baj lenne, ha kialudna a tűz, az egész napi munkát előlről kellene kezdeni. Szítá makacs kislány. Majd előkerül.
De Szítá nem került elő, egy idegen szekeres gazda bevitte a városba, és beajánlotta egy öregasszonyhoz, aki éppen szolgálót keresett. Szítá nem ijedt meg a munkától, otthon is egyedül készítette a dált meg a csapátit, akárhányszor elment az erdőbe is, hogy sál vagy bidzsaj sál faágakat gyűjtsön a tüzeléshez. Elég világos bőre volt, így hát azt mondta az öregasszonynak, hogy hindu, és a szülei meghaltak. Az öregasszony elhitte, és Szítá családjáról nem esett több szó.
Csakhogy az öregasszonynál nem dált kellett főzni, csapátit sütni, vagy rőzsét szedni. Még a háza sem olyan volt, mint az agarijáké. Nagy ház, olyan a formája, mint a méhkaptárnak. És csupa kis szoba; mindegyikben egy szép lány lakott, akik egész nap osztogatták a parancsokat Szítának: Szerezz valahonnan surmát, mert az enyém elfogyott! – Csampaka virágokat akarok a hajamba! – Már megint ez a vacak étel, tanuld meg, hogy én csak gyümölcsöt eszem. – A lányok mind nagyon szépek voltak, és sokat kényeskedtek, egész nap pihentek vagy fürödtek, és alig várták az estét. Este egymás után tünedeztek fel a sötét árnyékok a ház körül, beosontak a méhkaptárba, még jó ideig csak furcsa hangokat lehetett hallani, meg a nagy nevetést.
Te még mindig ébren vagy? – kérdezte az öregasszony meglepetten, kislányoknak nincs itt semmi keresni valójuk, eridj aludni.
Szítá vonakodva ment el, mert itt nagyon tetszett neki minden, a szép leányok, a sötét árnyékok, meg a vidám nevetés; aztán az egyik nap talált egy idegen kancsót, amelynek az alján volt még egy kis folyadék. Megszagolta, és hát nagyon finom szaga volt. Megkóstolta, aztán megitta az egészet. Szokatlan, de finom íze volt. Aztán neki is nevetni támadt kedve, fél délelőtt nevetgélt, végül elaludt az udvarban egy rongycsomón; azt hitte, most már érti, miért nevetnek olyan sokat a lányok, ott bent a méhkaptárban.
Eltelt néhány év, és az öregasszony nem mondta többé, hogy nincs itt semmi keresni valója; ő is kapott a méhkaptárban egy kis szobát, és nagyon jól keresett, egyre jobban, mert Szítá nagyon szép volt, mindenki dicsérte a sima, világos bőrét; majdnem fehér volt, tisztára, mint a bráhmanáké, és neki volt a legtöbb látogatója. Az öregasszony a tenyerén hordozta, mint valami ritka kincset, és Szítá elégedetten gondolt arra, hogy igen, ez az élet; az agarijáknak nem jut más, csak a munka és a szegénység.
De egyszer Szítá minden óvatosság ellenére teherbe esett. A gyerekkel csak a baj volt, ki tudja, hogy ki az apja, mindenféle szenvedést okozott az anyjának, pedig még meg sem született. Félidőben kivágyakozott a napvilágra, persze még nagyon kicsi volt ahhoz, hogy megéljen. Szítá sok vért vesztett, és harmadnapra ő is meghalt. Egy szoba elárvult a méhkaptárban, de nem sokáig, mert a városban is nagy a szegénység, a szülők nem tudják tisztességesen férjhez adni a lányaikat, és a hajadon lány még nagyobb szégyen, mint a ganiká, a város menyasszonya.
Szítá megindult a hosszú úton, Paramésvar mennyországa felé. Máshová nem is mehetett, mert abban a világban úgy van, hogy a kapuig együtt mennek a hinduk és az agariják, a jó és a rossz emberek. Szítá még mindig nagyon szép volt, egyáltalán nem látszott meg rajta a nagy vérveszteség, a sok szenvedés. Már éppen be akart lépni a kapun, amikor megállította egy rendkívül ronda démon. Te agarija vagy, igaz? – Hindu vagyok, hazudta bátran Szítá. – Mi volt a foglalkozásod? – Szítá megmondta. Nagyon sajnálom, ingatta a fejét a démon, nem elég, hogy agarija vagy, és most még ez is. Nem engedhetlek be a kapun.
A démonok odagyűltek Szítá köré, és ujjal mutogattak rá: Nézzétek a szégyentelent, teljesen csupasz a bőre. Sehol egy phulvári vagy dharma pagrija. Csúnya lányok nem mehetnek be a mennyországba. – Én vagyok csúnya? – kérdezte Szítá a rettenetesen ocsmány démont, vedd tudomásul, hogy nekem volt a legtöbb vendégem, és különösen a szép fehér bőrömet dicsérték. – Ezzel itt nem lesz sikered, – mondták a démonok, és most először is meg fogunk kínozni. Válassz, mit szeretnél, tüzet vagy vizet? Az éles levelű kardfák erdejében sétálnál, vagy beültessünk egy rakás tövis közé? – Egyiket sem, felelte gyorsan Szítá, én Paramásvarral akarok beszélni személyesen. – Jó vicc, gúnyolódtak a démonok, majd éppen a te kedvedért jön ki Paramésvar a mennyországból. Először is letagadtad, hogy agarija vagy, aztán meg a foglalkozásodra se lehetsz nagyon büszke. A tested egészen csupasz. Ezért most meg fogunk kínozni.
De már jött is Paramésvar a Garur madár hátán, aranyos fényességben. Mi ez a lárma? – kérdezte szigorúan. A démonok megszeppenve magyarázták, hogy van itt egy hölgy, aki ugye… – Egy pillanat, mondta Szítá, volna egy pár kérdésem. A mennyországba a lélek megy be, vagy a test? – Micsoda kérdés, válaszolt Paramésvar, a testedet már régen elhamvasztották odalent, a folyó partján. – Vannak külön hindu, muszlim, agarija, patári, mazhvári, parahija, bhuijár meg másféle lelkek? – Nincsenek. Mindegyik lélek az Én nagyon kicsi, végtelenül kicsi részem. – A Te végtelenül kicsi részeidet tetoválják, vagy a földi testeket, amelyeket elhamvasztanak vagy eltemetnek? – Nyertél, mondta Paramésvar, és már ne is folytasd, mert amilyen okos vagy, még azt is bebizonyítod, hogy te sohasem voltál prostituált, csak a tested. Gyere csak szépen be a kapun, mert nagyon szeretném megtudni, miért fizetett ki érted egy vagyont az a sok vendég.
Mindenütt csak a korrupció, morogtak a démonok, és olyan mérgesek voltak, hogy napokig mindenkit elkergettek a mennyország kapuja közeléből, még Szítá mamáját is, pedig az ő testén nagyítóval sem lehetett találni egy szabad helyet.
5 hozzászólás
Szia!
Olvastam már néhány alkotásodat. Csodálom a tudásodat a témában és azt a remek képességedet, ahogyan kerekíted a történeteidet. Számomra mindig ijesztő a karakterszám, de amikor jó novellát olvasok, észre sem veszem, és már végére értem. Jártam már így itt néhány alkotóval, alkotásával. Ezentúl te is azok közé tartozol, akiknél már nem nézem a karakterek számát. Elég nekem a név is a mű alatt. Tudom, hogy nem fogok sem csalódni, sem unatkozni. Történeted mondanivalója nagyon jellemző a mai világra. Hiába játszódik távol, s van becsomagolva egy másfajta nép szokásaiba, vallási nézeteibe. Ebben élnek ma az emberek nyugaton is. Nagyon jó a címválasztás. Magába foglalja az egész novella lényegét. Remek olvasmány! Gratulálok!
Üdv.
Kedves Artur,
elnézést az ijesztő karakterszámért! Pedig igyekszem visszafogni magam, hogy ne mondjak el mindent, és valamit rábízzak az olvasó fantáziájára is. Szerintem nincsenek nagy, alapvető különbségek nyugati és keleti, régi és mai emberek között, csak a díszlet különböző. Örülök, hogy neked is tetszett a keleti kulissza.
Mindig tetszik hogy a novelláidat keleti köntösbe öltözteted, bár az indiai kultúrát kevésbé ismerem. Keleti történettel is nagyon jól át tudod adni a nyugatiaknak szánt mondanivalót.
Nagyon érdekes volt, mi több. érdekfeszítő…
Élveztem az utolsó betűig, gratulálok: Colhicum
Kedves Colhicum,
köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogy tetszett.