(NAP)világos diagnózis

Néz rám az orvos. Hümmög. Az orrnyergét vakarja. „Lélegzetvételnyi idő” (eszkimo) után szem-hunyorítva mondja: Szívritmuszavar. Frászt – gondolom, egyszerűen soha nem volt ritmusérzékem. Hát ki vagyok én, egy „Angyal az égből” (alberth)? Ugyan már! Nincs a szívemnek ritmusérzéke, ennyi. Bár jó lenne, ha mondhatnám: „Van másik” (Don Paco). De nincs, be kell érnem ezzel az eggyel. Hiszen úgyis világos, hogy létünk egy „Élet-halál harc” (Bödön), egy állandóan forgó-pörgő „Körhinta” (Borostyán), én néha muszáj azt éreznem, hogy „Egy kicsit meghalok” (aLéb), mert ilyen az élet, „Úttalan utakon” (barackvirág) baktatunk és a szívünk néha össze-vissza kalapál. De meg kell valljam, én „Szeretem az öregeket” (dpanka) és mivel önmagammal is igen remek viszonyban vagyok, szeretnék én is megöregedni. Szeretnék hajlott háttal ülni egy kandalló előtt és nézni, ahogy a „Lángba zárt angyalok” (Doreen) táncolnak nekem, miközben én egy jó kis testes bort kortyolgatok, s némán beszélgetek „Ott fenn, a többiekkel” (Don Paco). Persze van, hogy „Vörös reggel” (Crystalheart) köszönt rám másnap, és azok a „Hajnali tütyörgések” (artur), amik néha elveszik a kedvemet, és szívet-tépően ordítanám, hogy „Ma hagyjatok” (antonius). Ilyenkor az egész nap egy nagy „Bukta” (artur), amikor ellenszerként érzem, kellene egy „Levél a Barátomnak” (dinipapa), hogy megírhassam neki: Te őrült és mégis imádott barátom, „Olyan verset írj hozzám” (András), hogy élhessek tőle még vagy 10-20 évet. Aztán majd „Eszehagyatva” (Falevél) megírod a következő levelet is. Persze az én fiókomban is van egy pár „El nem küldött levél” (hova), amiket „Csak azért is” (Lenabuci) őrizgetek magamnak, hogy „Legalább szavakkal” (Pomázi Dóra) őrizhessem a levegőbe kiáltott érzéseimet. Talán a legtöbb leírt szavam csak amolyan „Zaj dal” (Poppy), mert sokszor úgy érzem magam, mint egy „Láthatatlan ember” (leslie b shepherd), aki szeretne valami szépet tenni ennek az őrjítő „Kutyavilág” (John von Sacchi) nevű létnek a határai között. Mert érzem, „A Mennyország itt van… Itt a szívemben” (The Kinslayer), és egyre csak zakatol: „Tik-tak, Tik-tak” (sleepwell), „Ébredj lusta” (szekelyke), s váltsd meg a világot. Talán az én szívem egy „Bipoláris szív” (jerrynostro), amiben a líra mellett „Erkölcstelen szalmalángok” (Zöld Zsázsa) is virítanak. Hiszen elönt néha az a „Felszíni forróság” (gimesi), az a jólesően csiklandós „Lírai hard pornó” (Nem Tom), ami olyan, mint a homályos emlékek, mint szédült „ Villanások egy kocsmából (sanna). De tán' ez az „Életünk értelme” (Toni), gyűjteni az emlékeket, a szépeket, a rútakat egyaránt, hogy mire a kaszás ránk kiált: „Elkaptalak” (Gunoda), ne bánjunk már semmit sem, hanem azt érezzük, az élet csak egy „Könnyű kis kaland” volt, amelyben volt „Szivárvány” (Finta Kata) és volt „Malacság” (ruca) is, pont amennyi kellett. Talán nem kellene agyalnom ezen, hogy „Lesz-e időm?” (Gyömbér) mindenre, de „A dilemma” (Rozália) örök, hiszen nem tudhatjuk, mekkorára szabta létünk szalagját az a nagy úr, ott fenn. Mert olyan ez, mint „Az elásott titok” (Fracis W Scott), addig érdekes, míg felszínre nem kerül. Én sem szeretném tudni, meddig van az addig… Csak érzem, hogy a „Bánatkő” (Molnár Zsolt) facsargatja a szívemet, mert szeretnék még sokat írni, hogy „Elmebeteg agyszüleményeim” (Nyári Zsolt) felépítsék azt a „Mennybéli kilátó”-t (wryan), ahol megáll majd minden barátom és előtör belőlük a „Csavargó nosztalgia” (Zarzwieczky). És akkor a szívem ismét megtalálja a megfelelő ritmust, az orvosom sem csóválja tovább a fejét és én „Szavak nélkül is” (zsike) el tudom mondani mindezt, s talán minden barátom szívében lesz egy „Vésett karcolat” (Selanne), az én írásommal.