Az ügyvéd nehezen találta meg a keresett lakcímet. Az utca közepén mégis rálelt. Apró, kopott falú házikó volt, hihetetlenül kicsi ablakokkal. A házszám helyére egy kézzel kiszakított kartondoboz darabja volt felragasztva. Rajta filctollal felfirkálva jelezték, hogy ez az utcában a harminchármas számú ház.
A kapu előtt megállt. Megszemlélte az udvart. Leginkább azt kereste a szemével, hogy van-e házőrző a kerítésen belül. Kutyaólat nem látott sehol. Sarat viszont annál többet. Tegnap nagy eső volt. Sehol nem volt rendetlenség, de az udvar földjéről hiányzott a fű, vagy legalább apró szemű kavics, hogy közlekedni lehessen. Lépéstávolságra elszórt tégladarabok jelezték az utat a kapuig. Távolabb, az udvaron túl konyhakertet látott. Látszott, hogy az bizony nagy becsben van tartva. Teremhet is minden benne szépen. Kapucsengőt keresett, de nem talált sehol. Ahogy matatott a keze, meglökte a kapuajtót. Kiderült, hogy nemcsak bezárva nincs, de becsukni sem lehet, mert zár sincs benne.
A ház ajtajához érve erősen kopogott. Ahogy nyílt az ajtó, még hallotta bentről a gyerekkacajt. Idősödő férfi állt az ügyvéd előtt.
– Jó napot! – köszönt a házigazdának.
– Jó napot! – nézett végig a férfi az ügyvéden.
– Dr. Pénzváry ügyvéd vagyok! – mutatkozott be az.
– Jöjjön beljebb! – tárta szélesebbre az ajtót a gazda, de látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, miért is jöhetett az ügyvéd.
A gyerekek félbehagyták a nevetgélést az öltönyös úr láttán, de azért csendben tovább játszottak. Máskor mindig köszönnek. Akkor is, ha idegen lép be hozzájuk, ám az öltöny és a nyakkendő valahogy a szavukat vette. Anyjuk kikukkantott a fürdőszobának berendezett helységből. Kezeit törölgette egy rongyba. Mosott éppen. Kézzel egy hatalmas műanyag lavórban. Csak bólintott az úr felé, és ment is vissza a dolgára. A bizalmatlanság azonnal látszott az arcán. Azt hitte a szomszéd jött át hozzájuk és már bánta, hogy megtörölgette a kezeit.
A gazda hellyel kínálta az ügyvédet, majd mikor ő is leült megkérdezte:
– Milyen ügyben jött hozzánk az úr?
– Egyszerű, ha az elején kezdem.
– Mennyire az elején?
– Csak az édesanyja halálának idejétől.
– Tavaly temettük.
– Igen. Tudom. A temetésen ugyan nem voltam ott, de én rendeztem utána az örökséggel kapcsolatos jogi ügyeket.
– Örökség? Miféle örökség? Én ott voltam a temetésen. Nem volt semmiféle örökség!
– Nos, éppen ezért vagyok itt. Volt örökség, csak ön nem tudott róla, mint ahogyan én sem tudtam az ön létezéséről.
– Ezt nem értem.
– Milyen gyakran találkozik a testvéreivel?
– Nem vagyunk jó viszonyban. Illetve, a húgommal igen, de befolyásolható, és az öcsém közelebb lakik hozzá.
– Elnézést, hogy megkérdeztem, de fontos volt. Szóval, nem járnak gyakran össze?
– Mi mennénk többször is, de nem engedhetjük meg magunknak. Sokba kerül az út.
– És ők? Miért nem jönnek?
– Ide? – mutatott körbe az apró szobán a férfi. – Rátartibbak annál.
– Szégyellik a rokonságot velünk! – szólalt meg az asszony a szoba ajtajában. Az „örökség” szóra sétált oda az imént.
– Mindegy! Nem is ez a lényeg! – legyintett az ügyvéd.
– Akkor micsoda? – nézett rá a házigazda.
– Nos. Volt örökség. Az édesanyja rendelkezett életbiztosítással, ami halála esetén kizárólag az ön nevére volt kiállítva.
– Ezt nem értem.
– Amikor az ügyeket intéztem a testvérei azt állították, hogy ön nem elérhető. Nem tudják, hol lakik, és nem is látták már évek óta.
– De hát, ott voltam a temetésen. A húgomnál aludtam, mert csak másnap tudtam hazautazni.
– Most már tudom. Az örökséget azonban a testvérei felvették, megfelezték maguk között.
– Hogyan tudta meg, hogy hol lakom?
– Egy peres ügyből kifolyólag, ami egy hónapja került hozzám. Az édesanyja egy kisebb tartozást is hagyott maga után, ami ugyebár halál esetén az elsőszülöttre száll. Így derült ki számomra az ön lakcíme.
– Mennyi volt az örökség?
– Ötmillió forint.
– S a tartozás?
– Egymillió forint.
– Hm. Miért is jött akkor az úr ide? A tartozást szeretné? Menjen a testvéreimhez vele.
– Nem, nem. Nem azért vagyok itt. Illetve, csak részben. Javasolom, hogy perelje vissza a jogos örökségét a testvéreitől. Pénze is lesz, és a tartozást is rendezheti.
– A testvéreim azóta biztosan elköltötték már azt a pénzt.
– Attól még visszaperelheti tőlük.
– Azt kívánja, hogy jelentsem fel a saját testvéreimet? – dühödött fel kicsit a gazda.
– Különben miből fizetné ki a tartozást?
– Hiába mondja! Ilyet én nem teszek!
– Vehetnének belőle például mosógépet is. -fordult az ügyvéd az asszony felé, de az megvető arccal hátat fordított neki, és ment vissza folytatni a mosást.
Egy darabig kínos csend volt a szobában. A gyerekek is feszengtek a kisszékeiken. A gazda nézte őket, mintha elfeledkezett volna az úrról, aki ott ült vele szemben. Gondolkodott. Eszébe jutott a gyerekkora. Mennyit játszottak hárman az udvaron. Szerette a testvéreit. Most is szereti mindkettőt. Minden bosszúság, minden rossz ellenére. Lassan felállt a székről. Odaballagott a bejárati ajtóhoz. Szó nélkül szélesre tárta az ajtót, miközben az ügyvédre nézett. Az ügyvéd megértette, hogy mit jelent a mozdulat. Felpattant és dühösen szólt a férfire:
– Maguk bolondok! Mindig is szegények fognak maradni!
– Maradjon csendben az úr! Nem vagyunk szegények! Ebben a házban béke van és szeretet! – azzal becsapta az ajtót, miután a „vendég” kilépett rajta.
Az ügyvéd dühös volt, hogy feleslegesen járt itt. Pedig már a markában érezte az újabb tiszteletdíjakat, amit a hosszú peres ügy ígért volna. Az udvaron kifelé dühében elvétette az egyik tégladarabot és mellé lépett. A csúszós sárban térdre esett és a szép öltönynadrág csak úgy szívta befelé a mocskos vizet.
17 hozzászólás
Nem túl részletesen kifejtve: Nagyon tetszett.
Üdvözlettel: Daniel
Nagyon érdekes a választott téma, és azt hiszem, ritka esetet dolgoztál fel. A mai világban kissé talán elképzelhetetlen is az ilyen történet. Mégis tisteletre méltó a "testvéri szeretet" ilyen megnyilvánulása, amely csak az egyik félre érvényes.
Üdvözlettel: Kata
Mehetne akár fantasy kategóriába is. 🙂 Nem sok emberről – köztük magamról sem – tudnám elképzelni azt, amit leírtál. De biztosan vannak ilyenek is. Az ügyvédet már inkább el tudom hinni. 🙂
Nagyon jó lett! Gratulálok!
Üdv.: Hópihe
Szia Artur!
Én ellentéttel a többiekkel, úgy hiszem, ilyen is létezik, Sőt hasonló esetet történt amikor anyosom meghalt. de ügyvéd nélkül rendeződött. Igaz nem mindegyik gyermeke voltjó szándékú. Remélem prózáddal sikerreljársz!
Na itt kilökött a gép. Sok sikert!
Barátsággal Panka!
Szia Artur!
Rég nem láttalak,szóval érted,- nem láttam a tollad nyomát.Most aztán itt van,méghozzá egy nagyon szép történet.Én saját élményeimet tudnám leírni erről a témáról.Azok közé tartozom akik nem képesek követelni a jogos örökséget.Valóban nagyobb boldogság, nagyobb gazdagság a szeretet , bármennyi pénznél.Az írásról csak annyit,hogy szabatosan szépen fogalmazott,fordulatos, érdekes írás.Az olvasót továbbgondolkodásra készteti.no és megosztja őket.ami természetes,hiszen sokfélék vagyunk.Gratulálok!
Szeretettel üdv:hova
Nem értek a műelemzéshez. Meg sem próbálkozom vele. Az írásod nagyon hatott rám. Hálás vagyok az ilyen félmondatokért: „ ám az öltöny és a nyakkendő valahogy a szavukat vette.”
Gratulálok. a
Szia Artur!
Írásod nagyon tetszik, szerintem esélyes vagy vele a prózaversenyen.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm szépen a hozzászólásokat!
Mostanában kicsit összesűrűsödtek a dolgaim, ami nagyon jó, ezért felvettem a kapcsolatot egy klónozással foglakozó tudományos társasággal.
A történet egy kicsit a valóságon is alapul. Hogy mennyi benne az általam hozzátett elem, azt most nem árulom el.
:-)))
A prózaversenyen nem nyert, de azért rezgett a léc.
🙂
Rám hatással volt a történet. Az ilyen embereket mindig tisztelte,…és itt természetesen nem az ügyvédre gondolok, akinek nagyon találó a neve.:)
Köszönöm szépen!
🙂
Szia arthur! Jobb lenne a történet,ütősebb ha kihagynád a hosszú párbeszédet, és helyette néhány mondatban elmesélnéd, miről is folyt az ügyvéd és a családfő között a diskurzus. Ez így szürke, unalmas. A felszabaduló karaktereket arra használhatnád, hogy párbeszédes formában pl. kiderüljön, mitől is gazdag ez a család. Elég éppen csak jelezni. Nem szabad szájbarágósan előadni, mert pont az ellenkező hatást váltja ki! És a végén sem szabad kimondani, kimondatni a családfővel, mitől gazdagok ők (és mitől szegények a gazdagok) Örökzöld téma, vigyázni kell vele. A kevés néha többet mond a soknál! Üdvözlettel: én
Szia Laci!
A tanácsaidat ki fogom próbálni egy másik közösségben. Oda fel fogom tölteni az általad javasolt javításokkal, bár nem szívesen válok meg a párbeszédektől, mert úgy gondolom, abban jobb vagyok, mint sima leírásokban. Legalábbis ezt igazolják a visszajelzések a sok jelenettel kapcsolatban, amiket eddig írtam. Köszönöm a hozzászólásodat!
Üdv.
Szia arthur! A párbeszédek kellenek, azoktól ne válj meg!!! Amit én javaslok, az súlypontáthelyezés. Érdekesebb, jobban kijön alényeg, ha valahogy nagyon óvatosan a párbeszédekbe van pl beleszőve, milyen "gazdag" nagyszerű család ez. Az ügyvéddel való beszélgetés, már, ami az örökségről szól, kevésbé lényeges. Attól éppen csak, h tudnia kell az olvasónak, h képben legyen. Viszont rettenetesen fontos az is, hogy a párbeszédeket itt-ott megtörjük pl olyamivel, hogy a huzat becsapta a nyitva hagyott ablakot, vagy h odakinn eleredt az eső, vagy bármi mással, melyik beszélgető mire gondolt, hogyan gesztikulált, felállt, leült beszéd közben, stb, stb.Így jobban élő lesz. Üdvözlettel: én
Így már jobban értem. Szóval, töltsem fel több élettel a sztorit. Kicsit nehéz lesz, mert előbb magamat kell jobban feltöltenem, de talán pár nap múlva. Köszönöm a tanácsaidat.
Üdv.
Számomra kissé tárgyilagos a történet. Nagyon nagy érzelmi viharok vannak benne, de nem fejtetted ki. Ez ettől hosszabb témát is megérne. Amúgy szerkezetileg helyén van.
ui: és nem olvastam hozzá a többi kommentet.