Papírhajó (Egy régimódi történet.)

(Oly korban játszódik, amikor még nem volt értelme az internet, a mobil telefon, az MP3 szavaknak. Oly korban, amikor egy héten még hat napot dolgoztak az emberek, mégis több idejük jutott egymásra, mint ma. Oly korban, amelyben alig volt szükség ügyvéd, vagy közjegyző által ellenjegyzett szerződésekre, mert elég volt az adott szó, a kézfogás, mert a hiányok özönében élők, ismertek olyan fogalmakat, – amilyeneket a maiak már alig értenek, s van, hogy meg is mosolyognak -, mint a tisztesség, mint a becsület…)

A fiú fáradtan botorkált hazafelé egy nyár eleji vasárnap délután, amikor a kisváros főterén két munkatársába akadt. Éppen három egészen dekoratív lánynak adták elő magukat, olyan intenzitással, hogy őt alig vették észre. Nem is bánta volna, ha észrevétlen marad. De nem maradt. Karesz utána kiáltott:
– Szilárd! Állj csak meg egy pillanatra légy szíves! – Közelebb érve, tompított hangerővel folytatta: – Az Isten küldött téged erre! Figyelj, a Tomi hajtja egy ideje azt a magas szőke lányt, aki két barátnőjével van itt, vagyis három a kettőhöz a felállás, és ugye nem kell tovább magyaráznom…
– Nekem mi közöm ehhez Karcsi? Hol jövök én képbe?
– Jaj, Szilárd! Tiéd a választás joga, csak ne légy ilyen anyátlan, ilyen elveszett.
– Nem, ne haragudj. Meccsem volt, dög fáradt vagyok, belém is rúgtak egy rendeset, és különben sem… A választásról pedig, mintha nem tudnád, hogy soha nem mi választunk.
– A választás Ok, de mit jelent az, hogy különben sem? Tudod, hogy mit beszélsz? Megnézted a csajokat? Nézzél hátra ember! Eláll a lélegzeted.
– Nem érdekel Karesz. Kedvetlen vagyok, kifacsart, lehet, hogy el van törve egy-két bordám, csak elrontanám a dolgaitokat. Találtok mást.
– Egy k.rva sörre gyere ide be velünk – intett a sörkert felé -, aztán, ha úgy gondolod, mehetsz, amerre látsz. Nem igaz, hogy ennyit nem kérhetünk tőled!
– Nem látod, hogy nézek ki? Most léptem ki a zuhany alól, a hajam még csuromvíz, a táskám tele a veríték áztatta rongyaimmal, már hogyan tartanék veletek.
– Add ide azt a k.rva szatyrot! – kiáltott Karesz, s vállára csapta a Szilárd kezéből kikapott sporttáskát, és a fiúba karolva, máris vonszolta magával.

– Engedjétek meg lányok, hogy bemutassam nektek kedves barátunkat, aki éppen nem a legjobb formáját hozza, de elnézzük neki, mert meccsről jön, focizik ugyanis, és fáradt. Igaz, hogy mozgó labdát idáig még nem sikerült néki eltalálni, de ugye, ami késik, az nem múlik. Az álló labdákat viszont nagy biztonsággal, háromból kétszer eltrafálja, már ha formában van, de hát az ember ugye nem gép. Ja és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is régen kezdte, még csak tíz éve játszik az ifiben, persze hamis igazolásokkal, ezért is borotválkozik, hihihi minden nap.

Szilárd sorsába beletörődve, unott mosollyal hallgatta Karesz sokadszor előadott magánszámát, miközben kezet fogva a lányokkal, bemutatkozott.
– Könnyű nektek lányok, mert ti először élitek meg az én bemutatásom, bezzeg én…
Aztán, vagy fél percig azon rágódott, hogyan lehet olyan korlátolt, hogy soha nem tudja megjegyezni a neveket. Mindig csak arra figyel, hogy ő érthetően, jól hallhatóan beszéljen, és a bemutatkozó személy neve, szinte minden alkalommal elsikkad, nem ragad meg a tudatában. „Vajon más is így van ezzel, vagy csak én vagyok ilyen lökött?”

– Ne hagyd magad! – szólt rá a vörös hajú, dekoratív lány, aki láthatóan sokat tett a társalgás folyamatosságáért. – Verd vissza a nemtelen, igaztalan állításokat, mielőtt még rögződnének a fontos, első benyomásnak fenntartott zugokban.

– Két okból sem tehetem – szólt fáradt mosollyal Szilárd. – Minél inkább tiltakoznék, ő annál meggyőzőbben bizonyítana. A másik ok, a nyomósabb, hogy igazat mond a fiú. Csaknem színtiszta igazat.

– Figyeled a srácot, Tomi? Na, ezt nem fogom én soha megtanulni! Mi itt szabjuk a szánkat már egy fél órája, minden látható eredmény nélkül, ez az ázalag, láthatóan még megtörölközni sem tud rendesen, ide sántikál, alig hallhatóan elejt két mondatot és a három csajból legalább kettő, már biztosan azon töri a fejét, hogyan tudnák megvigasztalni ezt a gyászhuszárt. Látod, ezt kéne valahogy eltanulni tőle.

– Sziporkázz csak Karesz, de nekem ma kevesebb is elég volna belőled. Lapozzál! Engem megtalálsz holnap is. Találsz itt nálamnál színesebb oldalakat – válaszolta Szilárd kedvetlenül. – Amúgy, mintha valami sörről esett volna szó.

– Ja! Ja! Igaz. Sör! Végre egy értelmes gondolat! Gyertek lányok, meg vagytok hívva egy pohárka sörre, aki nem szereti, az fogadja együttérzésemet, mert issza, nem issza, nem kap mást. És persze, ajándék szesznek ne nézd a fokát – darálta Karesz és ártatlan könnyedséggel átkarolta a vállát a nagyon csinos barna lánynak, aki hasonló könnyedséggel – „lassan, csak lassan” -, azonnal ki is fordult a spontánnak megjátszott karolásból.

A kerthelyiségben alig voltak, az unatkozó pincér, kérés nélkül összetolt számukra két asztalt és felvette a rendelést.
Tamás szőke barátnője az összetolt asztal egyik végén foglalt helyet, Szilárd vele szemben, a másik végéhez ült. Tamás helye a barátnője mellett volt, a barna lány, aki korábban Karesz manőverét elegánsan hárította, leült Tamás és Szilárd közé.
A vörös lánynak is Szilárd mellé illett ülnie, hogy az egy fiú, egy lány ülésrend ne boruljon, Karesz pedig némi toporgás után leült a megmaradt helyre, a vörös és a szőke leány közé.
– Bogozom, bogozgatom az erővonalakat és hát mit is mondjak… megadom magam sorsomnak, és kérem, hogy soha rosszabbat ne mérjen rám a jövőben sem – darálta Karesz az illendőnél kicsit zajosabban, miközben vigyorogva, sokatmondó oldalpillantásokat vetett a balján ülő vörös hajú lányra, Verára.
– Csak nyugtával a napot, kedves uram – válaszolt a lány, ő is az indokoltnál kissé hangosabban -, van, hogy a sors tréfás dolgokat művel velünk.

Hosszú percekig csak Vera és Karesz hangja volt hallható, csak ritkán szólt közbe Tamás és a barátnője.
Szilárd egyre kínosabban érezte magát. „Mi a francot keresek itt? Csak én lehetek ilyen barom, hogy nem tudok semmire határozott nemet mondani. Kik ezek? Mi közöm hozzájuk? Már otthon pihenhetnék, borogatással az oldalamon, zenét hallgatva, vagy Dosztojevszkijjel a kezemben.”
Egy idő után nem is igyekezett rosszkedvét leplezni. Azon törte a fejét, miképpen tudna mielőbb úgy lelépni, hogy senkit ne bántson meg.
Közben a baloldali lengőbordái táján a stoplik okozta sérülés, egyre jobban égett, lüktetett. Csak ült és bámult maga elé, kifürkészhetetlenül, mélabús tekintettel. Szerencsére Vera és Karesz egymást múlták felül, alig adtak lehetőséget a többieknek, a társalgásban való részvételre.

– Hanem maga uram itt a balomon, – fordult egyszer csak Szilárdhoz Vera -, amint látom, ön sem tartozik a kifejezetten szószátyár emberkék közé. Úgy tűnik, mintha valami kellemetlen kötelezettségének tenne eleget azzal, hogy helyet foglal közöttünk. Vagy tévednék?
– Nem téved Hölgyem. Mindent a barátokért jelszóval jöttem önök közé, hogy egy beígért korsó sörért, a puszta jelenlétemmel besugározzam jelentéktelen, szürke környezetem.
– És miközben Ön sugároz, nem tudna néhány szót is ejteni? Annyit legalább, hogy bú, vagy bá, vagy ja, vagy mi?
– Éppenséggel tudnék, de az már nem fér bele a sörbe. Csak a sugárzás. De mentségemre felhoznám: ezidáig nehéz lett volna bármelyikünknek megszólalnia anélkül, hogy, kegyedék elmés gondolatainak szűnni nem akaró áradását, meg ne zavarta volna.
– Semmi féle áradást nem zavart volna meg uram, ha észrevette volna, hogy az ön balján ül egy leány, aki nem szabta volna le az ön méretes fülét, ha vette volna a bátorságot, s megkérdezte volna tőle, hát te ki vagy, honnan jöttél, hány kiló vagy, és a többi…
– Nem szívesen, de ellent kell, mondjak. Hogy hány kiló, azt nem kérdezem meg, mert egy hölgytől ilyet nem kérdezünk. Különben sincs jelentősége, mert az arányok a fontosak és azok, bátortalan, röpke „helyszíni szemlém” szerint, nála nagyon rendben vannak. Amúgy 54 kilóra, plusz-mínusz 1 kiló tűréssel, fogadást ajánlok. Hogy honnan jött, az szintén érdektelen. A lényeg, hogy mindannyiunk örömére itt van. Ezzel együtt, az ébresztőd persze jogos. Szóval, bocs…
– Na, látod! Fog ez menni. Azért is hálásak lennénk, ha rólad is többet tudhatnánk annál, mint, hogy mozgó labdát még nem sikeredett eltalálnod.
– Hazugság! Tavalyelőtt az őszi szezonban… egyszer Répcelakon! Tanúm is van rá! Kettő is… Karesz egy hazug disznó! Ő persze azt mondja, hogy véletlenül belebotlottam. Komolyan pedig: holnap biztosan örülni fogok annak, hogy megismerhettelek titeket, mert szépek vagytok, okosak, kedvesek, de most romokban vagyok. Ha elviseltek egy darabig, akkor tartom magam, és igyekezni fogok, hogy ne látszódjam bambábbnak, mint amilyen gyárilag vagyok.
– Na, ez a beszéd! Vigasztalásul: annyira nem nézel ki bambának. Csak egy egészen kicsit. Olyan, még szerethető fokon…
– Vera kedves. Már is jobban érzem magam – folytatta Szilárd könnyedén, miközben legbelül, kissé szégyenkezett.
– Még azt sem tudjuk, hogyan szólíthatunk? Szilárd? Szili? Sziszi?
– Ahogyan jólesik. Ebből ne csináljatok problémát. Csak egyszerűen, lazán, közvetlenül… Akár az excellenciás uramra is hallgatok, ha neked ez jönne be. De olyant, hogy csibebogaram, vagy kisfalatom, ilyeneket egyelőre ne, esetleg, majd a búcsúzáskor.
– Rajtad sem igazodok ám el. Lehet, hogy nem is vagy annyira kuka gyerek, mi?
– De, az vagyok. Tárold el a tényt, te nem fogsz csalódni, nekem meg nem kell turbóznom, és minden rendben lesz.

Időközben Szilárd azt is észrevette végre, hogy a mellette helyetfoglaló Ica, valóban nagyon szép kislány, vállig érő gesztenyebarna hajjal, kedves, finom arcvonásokkal, enyhén kreol bőrrel, ábrándos kék, nagy szemekkel, szép, hosszú szempillákkal. Az is tetszett neki, hogy sminknek, festéknek nyomát sem látta rajta. Visszafogott volt, csendes, mi több, Veráék mellett egyenesen zárkózottnak tűnt. Mindössze kétszer hallotta a hangját, amikor barátnői hozzá intézett kérdéseire válaszolt.
– Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol? – fordult végre a lányhoz, aki a kérdés hallatán alig észrevehetően elmosolyodott.
– Idáig tanultam. Most érettségiztem – válaszolt a lány, némi késedelemmel.
– És valami elképzelésed a jövőről?
– Egyelőre tele van kérdőjelekkel – mondta elkomolyodva, csaknem szomorúan.

Szilárdnak Ágiról, Tamás barátnőjéről még nem alakulhatott ki véleménye, de Ica és Vera habitusának különbözősége máris feltűnt neki, és nem is átallotta megkérdezni:
– Ti régóta vagytok barátnők?
A kérdést nyugodtan feltehette, mert már mindenki egyszerre beszélt mindenkivel és az Icával folytatott, halkabbra fogott párbeszédre, láthatóan nem figyelt senki.
– Verával osztálytársak voltunk a gimiben. Ágit sajnos alig ismerem.
– Csak osztálytársak, vagy barátnők is?
– Vera a barátnőm is. Nagyon kedves barátnőm.
– Azért kérdem, mert szembetűnő alaptermészetbeli különbségeket érzek így első blikkre.
– Tudom, miért kérded. Talán kiegészítjük egymást.
– Nem lehet, hogy te is pillanatnyi sérüléssel bajlódsz, azért a visszafogottabb tempó?
– Meglehet – mondta a lány mosolytalanul, vállat vonva.
Ica nyugodt, halk válaszai tetszettek Szilárdnak. A megfontolt, legkisebb feltűnést is kerülő, korosztályára nem igazán jellemző, érett viselkedése, felkeltette a fiú érdeklődését. Valami megfejtésre érdemes titkot is érzett a jelenség mélyén.
– Mindig ilyen csendeske vagy?
A lány ráemelte nagy, lenyűgöző szépségű és mélységű ibolyakék szemét:
– Többnyire – válaszolta, alig észlelhető, tűnő mosollyal.
„Azt hittem a női nem e fajtája már rég kihalt” – tűnődött magában a fiú, és egyre kevesebbet törődött a lüktető sérülésével.
Már nem keresett okot az udvarias lelépésre sem. Hosszú idő óta, mióta előző barátnőjétől elköszönt, ez a lány volt az első, akire figyelni volt képes. Bár közös megegyezéssel váltak el, a kapcsolatból mégis valami kesernyés, „na ebből egy ideig nem kérek” üledék maradt hátra, amitől a fiú tartózkodóvá, bizonyos mértékig visszahúzódóvá, és férfiről lévén szó, talán bután hangzik, de óvatosabbá vált.
Kerülte a szükségtelen bonyodalmakat, az egy éjszakás akciókat, az úgy nevezett bulizások és a csaták az alkohollal, pedig teljesen kimaradtak az életéből. Ezeknél az élvezeteknél többre tartott egy jó filmet, egy jó könyvet, vagy egy csavargást a kutyájával fönt a hegyen, ha éppen maradt ideje, energiája, a munka, a heti két edzés és a vasárnapi mérkőzések mellett.
Persze akadtak helyzetek, amikor úgymond, felkérték keringőre, s ha a feltételek megfeleltek az általánosan elfogadott normáknak, s ha az alany harmonizált az állítmánnyal, nem szokott meghátrálni.

Most pedig itt ült mellette egy olyan titokzatos, szép kislány, amilyennel idáig csak legszebb álmaiban találkozott, amikor az ébredés kiábrándító perceiben, kétségbeesve igyekezett visszaidézni az „álom arcú lányt”, vagy megpróbált újra visszamerülni, a mindent megszépítő álmok világába.
Minderre most nem volt szükség. Itt volt a jelenség, tőle karnyújtásnyira.
– Szabadidődben mit szoktál művelni?
– leginkább olvasok – válaszolt a lány elgondolkodva. – De bevallom, idáig túl sok időm nem volt rá.
– Mit olvasol?
– Hogy mit? Leginkább szépirodalmat. Azon belül mindenevő vagyok.
– Kedvenc íród, könyved?
– Nem mondom meg – válaszolta a lány némi gondolkodás után, mosolyogva. – Kinevetnél. Csupa dedós dolog.
– Soha nem foglak kinevetni – válaszolta a fiú komolyan, halkan.
– Nem szeretném elárulni.
– Kérlek szépen. – A lány válaszul csak a fejét rázta.
– Sokat megtudhatnék rólad.
– Hiszen, ez az. Találkoztál már olyan képződménnyel, akinek egy kötelező olvasmány az egyik legkedvesebb könyve?
– Hát, mitagadás… – mosolygott Szilárd is.
– El ne mondd senkinek. Ilyenek, mint a „Légy jó mindhalálig”, „A kis herceg”, „A Pál utcai fiuk”, na, jó, ennyi legyen elég.
Szilárd a lányhoz hajolt és a fülébe súgta:
– Nagyon aranyos vagy.
Ica zavartan, mosolytalanul nézte a kockás abroszt. Nem válaszolt. Majd körülnézett, s megszólalt:
– Valaki a mosdóba?
– Veled tartok – állt fel Ági és karonfogva Icát, bementek az épületbe.

Vera azonnal belecsípett Szilárd jobb karjába és felhevülten hadarta:
– Nem is tudod, hogy milyen hálás vagyok neked. Nagyon szeretem ezt a lányt és tudod, szegény most egy rossz időszakot él át. Ma is alig tudtuk kimozdítani otthonról. Olyan jó volna, ha egy kicsit fel tudnád vidítani, ha egy kicsit kedves lennél hozzá, ha érezné, hogy szükség van rá, hogy szerethető… hiszen érted. Ne értsél félre, de jót tenne neki, ha látná, ha érezné, hogy egy ilyen komoly srác, mint te, észreveszi és érdeklődik iránta.
– Komoly srác? Én? Te valakivel keversz.
– Nem keverlek én senkivel – riposztozott a lány. – Ismerem a fajtádat és biztos vagyok abban, hogy szerencsénk van, hogy veled találkoztunk. Tudom, hogy bízhatom benned, tudom, hogy segítesz.
– Mért pont én a méretes füleimmel?
– Nincs a füleiddel semmi baj, azt csak úgy mondtam. Tudod nagyon jól, hogy egybe vagy te, ahogy kell. Szóval, csak ne értetlenkedjél, de már jönnek is, tehát, csak úgy, mint idáig.

A fiú egy hosszú percig szótlanul bámult maga elé. „Mibe nyúlok bele már megint…” Mi tagadás, nem vágyott olyan terapeuta szerepre, amilyent Vera szánt neki. A lány reakcióját is furcsállotta, nem értette, miért zárkózott be hirtelen, miért szaladt el. „Mi lehet a háttérben? Mitől ilyen furcsa ez a lánygyerek? Hiszen, ha nem szólnék hozzá, ö talán órákig szótlanul ülne mellettem. Holott nem kuka. És miért magányos? Ezzel a külsővel, ezzel a habitussal, aurával, hogyan lehet egyedül?”
– Megbántottalak? – kérdezte végül halkan, a lány felé fordulva.
– Nem.
– Hát akkor?
– Régen mondtak ilyet nekem. Nehezen kezelem…
A fiú gondolatban végigsimított a lány abroszon nyugvó finom kis kezén:
– Miért hiszem én ezt olyan nehezen? Miért? Hogy lehet ez? Nézzél körül. Hol látsz még egy hozzád hasonló szívderítő, kedves jelenséget? Na, nem éppen itt, hanem, úgy általában.
– Te most valakinek a megbízásából beszélsz így hozzám? – kérdezte a lány ideges mosollyal, és szokatlanul hosszan vizsgálta a fiú arcvonásait.
– Nem értelek – szólt a fiú csodálkozva. – Tényleg nem értelek.
– Ne haragudj… Felejtsd el…
Egy percig szótlanul meredtek maguk elé, majd, amikor Tamás a kora-délutáni meccsről érdeklődött, Szilárd örült az időnyerésnek és beszámolt neki röviden:
– Csak azért beszélek a fociról, elnézést kérve a lányoktól, mert tudom, hogy ezzel Karesznek kellemes perceket fogok szerezni. Szóval, kínkeserves egy nullára hoztuk a meccset, illetve hozták, mert már nem voltam pályán, amikor a gólt lőttük. A nyolcvankettedik percben a balhátvédjük belém szállt és ápolás után már nem engedtek vissza. A srácot kiállították, holott csaknem vétlen volt. Szerintem nem volt szándékos a dolog. Nem igazán láthatott, mert takarásból bújtam ki és mellel akartam elsodorni a labdát. Amikor láttam, hogy a srác „alacsonyan száll” felém, már nem tudtam kitérni. Meccs után oda is jött hozzám, és elnézést kért.
– Hát erről beszélek – csapott le a témára Karesz. – Ha nem cserélik le, döntetlen a meccs, vagy talán ki is kapunk. Mihelyst lehúzták a pályáról, rúgtunk egy gólt. Szerintem téged azért tartanak, ha bajban van a csapat, akkor gyorsan lehoznak és máris minden OK.
– Úgy van Karesz. Igyunk a megvilágosodásodra.
Szilárd haverjai még egy darabig röptéztek az általa feladott magas labdával, de ő, már nem igazán figyelt rájuk. Magát-megadó mosolya paravánja mögött, gondolataiba mélyedt: „Lehet, hogy mégis az lenne a legjobb, ha szépen elköszönnék? Hiszen csak a pólóm kellene kicsit felhúznom és megmutatnom a húszcentis stoplinyomokat a szívem alatt. Szavuk sem lehetne. Még Verának sem. De hát, ezt úgysem fogom megtenni.”
Sorsába belenyugodva belátta, hogy egy ideig nem szabadulhat. Megjátszott egykedvűséggel szemlélődött, körbejáratta a tekintetét a társaságon, de a figyelme leginkább a mellette ülő lányra koncentrálódott. Nem egy áttetsző, éteri szépség ült mellette, hanem egy nagyon is hús-vér, napbarnított, elég magas, kisportolt fiatal lány, akinek szabályos, szép arcvonásaival, kidolgozott izomzatával, gyönyörű alkatával, finom csuklóival, karcsú bokáival nem igazán harmonizált az a visszafogottság, ami láthatóan a sajátja volt.
– Megkérdezhetem, hogy te hogy állsz a sporttal? – fordult Icához. Űzöl valamit?
– Atletizáltam. Futottam.
– No, csak. Milyen távon, és miért a múlt idő ilyen gyerekember esetében?
– Gyerekember? Az volt rég. Ha ránézek a mai tizenöt-tizenhat évesekre, már olyan, de olyan vénnek érzem magam. Egyébként száztól négyszáz méterig futkostam, és gátaztam is. Egy ideig persze a távolugrással is gyötörtek, de azt idejekorán leráztam magamról.
– Biztosan nem fogja elmondani neked, de harmadikban, mielőtt abbahagyta, korosztályos válogatott volt ez az őrült, – szólt közbe Vera.
– De hát miért hagytad abba?
– Több okom is volt rá. Nem szeretnék erről beszélni.
„Egy újabb homályos folt”, gondolta Szilárd. „Még mik fognak kiderülni erről a lányról? Jobban mondva még mik nem fognak kiderülni róla? Rövidke életének hány szegmense marad még homályban? És miért zavar mindez engem? Miért szeretnék többet tudni róla? Mi közöm hozzá? Miért szeretném kicsalogatni a szótlanság, a titokzatosság ködbevesző fellegvárából?”
– Van olyan dolog, amiről szívesen beszélnél? – kérdezte a fiú szenvtelen közönnyel. A lány jó-ideig hallgatott, majd végre megszólalt:
– Ne haragudj, de például erről a döntésemről is csak a szüleimmel beszéltem. Ők megértettek és egyetértettek velem. Lehet, egyszer még mesélek neked erről.

Szilárd ízlelgette Ica utolsó mondatát. Nem igazán értette, hogy alig egy órányi ismeretség után, minek alapján gondolja úgy, hogy neki, még-ha a bizonytalan jövőben is, de többet elárulhat az életéről, mint a barátnőjének. Az „egyszer” szavába is sok mindent belemagyarázott. Szerinte nem gondolta át a lány ezt a mondatot, és nem volt tudatában az időhatározó, ígérő, reményt keltő zöngéjének.
– Az „egyszer”, milyen jelentéssel bír nálad?
– Hát, valami olyasmit jelent, hogy most nem, de lehet, hogy holnap, vagy tíz év múlva, vagy kitudja mikor… – mondta a lány elgondolkodva. – Lassan annyit azért megtudsz rólam, hogy bár keveset beszélek, de legalább butaságokat – tette hozzá bocsánatkérő mosollyal.
– Nem beszélsz butaságokat. Miattam nem is kell beszélned. Szeretem a csendedet. Szeretek mindent, amihez közöd van…

Ica újra zavart hallgatásba merült. Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz.

A fiú lassanként arra eszmélt, hogy a lány elesettsége láttán, a karcsú derék, a blúz duzzadó domborulatai, a combok szoknyán átsejlő rajzolata, a bimbózó nőiség megannyi csábító, hívogató varázsa, s a fajfenntartás megfellebbezhetetlen ősi parancsai, amik a hímet ösztönszerűen „harcba küldik”, lassan veszítenek erejükből, s fokozatosan helyt adnak egy gyengédebb óhajnak, az óvás, a gyengébbnek, az esendőbbnek kijáró védelemnyújtás szelídebb vágyának.
„Nincsen húgom, de ha volna, szeretném, ha ilyen lenne” – gondolta és kedvesen a lányhoz fordult:
– És én holnap, vagy tíz év múlva, vagy kitudja mikor… szívesen meghallgatlak. S ha bármikor kíváncsi lennél a te vénségesen vén korodnál négy-öt évvel még vénebb, de nem biztos, hogy érettebb, s komolyabb apóka véleményére, hát számolhatsz velem.
– Köszönöm „apóka”. Érzem, hogy így van, ezért is csúszott ki az a butácska „egyszer…"
– Szeretem az ilyen kicsúszott szavakat. El tudok velük bíbelődni. Képes vagyok belemagyarázni olyan, nekem tetsző dolgokat, amilyenekre a kiejtője talán soha nem is gondolt. Igen, szeretem az ilyen szavakat. Befolyással bírhatnak az ember életére. Bizonyos helyzetekben, világot megváltoztató, emberi sorsokat meghatározó erejük lehet. Az egyik szótól rád szakad az ég, a másiktól felragyog… Persze sok függ a beszélő személyétől. Egy üresfejű fecsegő szájából özönlő szavak, legtöbbször érdektelenek, súlytalanok, s elszállnak a széllel, míg a fontosat, a tudást, a bölcsességet közvetítő ritka szavakat, mondatokat, egy életre képesek vagyunk elraktározni és szükség esetén előkotorni. Számtalanszor segítettek nekem például ezek a szavak: Aki másokat legyőz, erős. Ki önmagát, az hős. Néhány, mindennap használatos szürke kis szavunk, és hogyan hatnak. Felráznak, mozgósítanak, meggyőznek, vezérelnek… Megsokszorozhatják az ember erejét, lendületet adhatnak, elhatározásokra bírhatnak. Miért nem szólsz rám?
– Hogyan tenném. Elhallgatnálak órákon át.
– Leánykák, fiúcskák és excellenciás uram! Már csak egy jó óránk van a busz indulásáig, szerintem fizessünk és sétáljunk még el valamerre – javasolta Vera.
– Főúr! Ez a két úr fizetni szeretne – kiáltotta Karesz, Tamásra és Szilárdra mutatva, széles vigyorgások közepette.
– A kávék, colák az enyémek – szólt Szilárd Tamásnak, aki a pincérnek sorolta a rendeznivalókat.
– Tudod mi a tiéd Szilárd. Csak hülyéskedtem. Meghívott vendégek voltatok. Majd legközelebb, szép öcsém. De akkor persze háromszor ennyit fogok inni – vihogott Karesz, és magával megelégedve, hátradőlt a székén.

Az utcán Tamás buzdította a társaságot:
– Aki meg szeretne ismerkedni a város műemlékeivel, építészeti nevezetességeivel, kulturális intézményeivel, tárlataival, az engem követ, vagy Szilárdot. Aki a város kocsmáival ismerkedne inkább, az Kareszt kövesse.
– Én kocsma nélkül is megrészegülök ettől az illatorgiától, ezért azt javaslom, sétáljunk egyet a patakparti parkban – ajánlotta Vera. – Nincs szebb annál, mint megpihenni egy csendes kis padon, bámulni a vizet, a távoli hegyeket.
– Ha csendre vágysz kedves, akkor Karesztől valami fondorlattal meg kell szabadulnod – mondta nevetve Tamás. – Nem lesz könnyű dolgod, ha rá akarod bírni egy kis hanghibára.
– De rám szálltatok, hé! Ha én is befogom a szám, azt hihetnék, hogy valami süketnéma-intézetből szöktetek. Hagyjátok csak az én szellememet szárnyalni.
Vera fölnevetett. Karesz kíváncsian fordult felé:
– Mivel sikerült ennyire felvidítanom Hölgyem?
– Semmi, semmi… igazán semmi, csupán a szárnyalás és a zuhanás szavak jelentései futottak át festett vörös, de eredetileg sem szőke fejecskémen. Hogyan lehet egymástól ennyire eltérő fogalmakat összekeverni?
– Hát már Te is? Hát már te sem szeretsz?
– Mi az, hogy már? Talán még…
– Szilárd nem látod, mit művelnek velem? Nem veszed észre, hogy kikezdtek? Te sem állsz mellém? Hát ezért hajtogattam egész délután, hogy mit keresel te itthon az NB 3-ban, amikor már rég a Real Madridban volna a helyed?
– Teljes mellszélességgel melletted állok Karcsikám, bár erre a Reál dologra nem emlékszem kristály tisztán.
– Nem emlékszel, nem emlékszel, mert nem figyelsz rám. Ezt az Icát bámulod egész délután, mint a szentképet. Jut eszembe, ha ő állna teljes mellszélességgel mellém, többre értékelném, mint a te mellszélességedet, hihihi, na de aki a kicsit nem becsüli, hihihi…
– Nem akarlak bántani Karcsikám, de ha a ma délután eddigi történéseit számba veszed, magad is rá kell, jöjjél, talán a szőkéknél volna érdemes kísérletezned. Az echte hirtelenszőkéknél.
– Szóval, te is fiam Brutus? Ja, a Realt az előbb nem fejeztem be.
Természetesen szertárosként, vagy intézőként képzeltelek el ott karrierképesnek, hihihi. Gondolom, ez nem szorul magyarázatra, hiszen épeszű ember futballistaként nem hoz össze egy ilyen csapattal, bár ha meggondolom, te úgy is elintéznéd őket, hihihi.
– Látod, ebben egyetértünk. Talán lapozzunk is tovább.

Amikor a parkba értek, három egymáshoz közeli padon helyet foglaltak kettesével. Ica, aki jó ideje hallgatott, újheggyel megérintette Szilárd kézfejét, s halkan így szólt:
– Nemsokára elválunk, szeretném, ha a hátralévő időben csak hozzám beszélnél, velem törődnél. Ők úgyis elszórakoztatják egymást.
– Rendben van – mosolyodott el a fiú. Miről szeretnél hallani?
– Szinte mindegy.
– Akkor felolvasok a telefonkönyvből.
– Akár…
– Szeretem a csendet. Hallgassuk egy kicsit együtt.
– Nem tudjuk. Ezek állandóan beszélnek. Ennek a Karesz barátodnak tényleg be nem áll a szája.
– Ez sajnos igaz – mondta a fiú. – De egyébként egy aranyos gyerek. Ha most eléje állsz és elkéred az ingét, nem fogja megkérdezni, hogy minek az neked, hanem legombolja magáról és a karodra dobja. Erre akár fogadok veled.
– Ti barátok vagytok?
– A barátság ritka ajándék. Én inkább haverságnak mondanám. Sok jó tulajdonsága van, de sok mindenben különbözünk. A csendet például nem viseli el. Én viszont szeretem, s ez gyakran okoz közöttünk feszültséget. – Némi szünet után, Szilárd halkan elkezdett egy versrészletet mondani: – Van, hogy csak a csend…/ Noha mélyen odabent/ a húrokon, elhalkuló,/ borongó, alig hallható,/ ábrándos-szép a muzsikaszó…
– Aranyos. Kitől van?
– Titok.
– Csak nem?
– Van másik.
– De jó!
– A parton állsz, s hiába volna jó,/ ma este már, nem fut ki több hajó./ Te intenél, de senki nem figyel,/ a nagy hajó, te nélküled megy el./ Picurka pont, a messzi szép hajó,/ s te úgy hiszed, ma sírni volna jó…

A rövidke vers végén, Ica másfele nézett. Hallgataggá, mozdulatlanná vált. Mielőtt két kis könnycsepp a gravitációnak engedelmeskedve, szép, szomorú szeméből útnak indult volna, zavartan zsebkendő után kutatott. A fiú észrevette a mozdulatot, és kínosan érezte magát.
– Valami rosszat tettem?
A lány, kerülve a fiú tekintetét, megrázta a fejét.
Egy ideig szótlanul ültek egymás mellett. Szilárd hol a fölöttük lombsátrat alkotó fűzfa zöld zuhatagát, hol a patak messze szaladó vizét bámulta. „Erről a k.rva vízpartról jutott eszembe ez a kis vers… Ki gondolta, hogy megbőgetem vele ezt a búvalbélelt lánygyereket. Valami nagyon nincs rendben nála…” Rosszkedvűen bámulta a szaladó vizet. Hányszor, de hányszor gázolt gyerekkorában, ebben a mederben „kincsek” után kutatva. Hányszor vágta el a kezét, a lábát, hányszor áztatta, szabta el a ruháját. Hol vannak már azok az esti, szorongva hazatérések, drága anyjának feddései? Nyomában az ő lelkifurdalása, bűnbánata, csendes fogadkozásai?
Majd visszazökkenve a jelenbe, Icához fordult:
– Mi fáj? Gyere, mesélj… – kérte, gyengéden megsimogatva a kézét.
Ica válasz helyett, ismét csak a fejét rázta.

Szilárd kedveszegetté, szótlanná vált mellette. Érezte, hogy a „szomszédban” nagy a baj és ő aligha tud segíteni. A tudat, hogy hasznavehetetlen, hogy nem felelt meg Vera és a saját elvárásainak, hogy nem tudott a lánynak, még néhány órára sem, elfogadható társasága lenni, s ebből a szomorkás, zárkózott állapotából képtelen volt kimozdítani, lehangolta. Önkéntelenül nagyot sóhajtott.
A két szomszéd padon zajlott az élet. Karesz pufogtatta a nem túl szellemes, de annál hangosabb élceit, Tamás megszaggatta, kiforgatta őket, a lányok nevettek… Kellemes vasárnap este volt…
Szilárd belesüllyedve rosszkedvébe, elkönyvelte, hogy csődöt mondott. De hát, igazán nem is számított másra. Nem véletlenül szabódott, amikor Karesz megkörnyékezte. Titkon az órájára sandított. Még egy jó fél óra, aztán egy reményteli vasárnappal kevesebb, egy lehangoló tanulsággal több.
Már a holnapi napját tervezte: Reggel mellkasröntgenre kell mennie. Senki másnak a csapatból, egyedül neki. Bár a fájdalmai nem szűntek, remélte, hogy nincsen bordatörése és nem kell a munkahelyéről hiányoznia. Azt nagyon nem szerette volna.
Néhány perc bambulás után, mielőtt végleg beleveszett volna a komor gondolataiba, összeszedte magát. Ica puha kis kezét kezébe fogta, majd a csuklójára egy apró, alig érintős puszit adva, így szólt:
– Ne búslakodj lánygyerek, mindjárt megszabadulsz tőlem. Én meg persze tőled. Gyere, hajtogatunk egy kishajót és vízre eresszük. Futtassunk ki csakazértis még egy utolsó hajót ma este. Kinek van papírja? – szólt a többiekhez.
– Vécére kell menned? – vihogott Karesz. – Itt a táskádban láttam az előbb a személyidet és az igazolásodat. Kanyarints ki belőlük pár lapot. Ha nekem ilyen rablókra hajazó fotóim lennének az okmányaimban, nem haboznék egy percig sem.
– Szőke falusi leányanyák álma, te a táskámban turkálsz? Nem tartasz a félelmetes bal kezemtől?
– Hát a kezedtől talán igen. Ha lábat mondtál volna, nyugodtabb lennék.
– Add a táskám légy szíves, kell bent lenni egy füzetkének.
Tamás táskája oldalzsebéből előszedett egy a6-os méretű noteszt és a középső lapját kioperálta, aztán Ica mellett a padon, nagy gondossággal, hajtogatott belőle egy kis hajót.
– Felkérhetem hölgyem a keresztanyaságra? Adnál nevet a fregattnak?
– Én? Én olyan fantáziátlan vagyok.
– Azért csak próbáld meg.
– Na, jó, add csak ide… Valami írószerszámot is kérek – fordult Szilárdhoz, majd miután megkapta, a pad háttámláján nekilátott a betűk rajzolásának. – Nem szabad nézni – szólt a fiúra, aki érdeklődve közelebb lépett hozzá. – Nem tudok itt írni, annyira nem áll kézre.
– Ne szabadkozz, a külalak másodlagos, a tartalom a lényeg. Szerintem a vízszintes felületen könnyebben boldogulsz.
– Mennyire igazad van – válaszolt a lány, és a pad ülőfelületén folytatta a betűk rajzolását a hajócska oldalára. Balkezével eltakarta a leírtakat, miközben hosszasan bíbelődött a betűkkel.
A vállig érő gesztenyebarna hajzuhatag eltakarta a lány csinos arcát, de nyaka kivillanó ívének, s bársonyos barna bőrének delejes látványától, nem tudott a fiú szabadulni. Nem is nagyon akart. Dédelgette, becézgette figyelmével az apró, göndör pihéket a lány tarkóján, gyönyörű nyakán, titkon egy nagy sóhajnyit ellopott a bódító, zsongító, boldogító illatából, végigsiklott a tekintete a karcsú derekán, csípője lágy ívén, a szoknyától csaknem combközépig szabadon hagyott lába tökéletes vonalain, és beleszédült a látványba.
– Le fogod késni a buszt Ica, ha így folytatod – szólt végül, s érezte, hogy a fellobbanó vágytól, hangja mélyebb regiszterre váltott.
– De hát két oldala van a hajónak.
– Na, igen. Meg egy alja is, ahol leginkább a tőkesúly található, nem bibliai idézetek.
– Jól van, na, hiszen már készen is vagyok. Vízrebocsáthatom?
– Persze.
– Fogd a kezem, ne hogy elússzam én is.
Szilárd megfogta a kezét, aztán az enyhén meredek parton megközelítették a medret, és a hajócskát óvatosan a vízre helyezték. A billegő, gyorsan távolodó aprócska jószág oldalára gondosan felrajzolt két szó, még azért olvasható volt: „Egyszer… talán…” Amint a lány fölegyenesedett, tett egy lépést a fiú felé, hogy biztonságosabb terepen tudjon megállni. Összeért a válluk és a karjuk. Szilárd, aki még mindig fogta a kezét, beleborzongott. Szótlanul néztek mindaddig a távolodó kis fehér folt után, amíg percek múltán, a kanyarulatban, végleg el nem tűnt. A fiú agyán átvillant, hogy valami ilyesmi a boldogság.
– Szeretném így megvárni, amíg célba ér. – Súgva szólt a lányhoz, mert félt, hogy a megremegő hangja elárulná.
– Hol van a cél?
– Hát a Duna deltájában, a Fekete tengerben – suttogta újra, és egy pillanatra gyengéden magához vonta a lányt. A lány nem állt ellen.

A fiú sajnálta, hogy megszűnt az ok, ami miatt a meleg, puha kis kezet a kezében tarthatta. Szinte fizikai fájdalmat, s valami delejes szomorúságot érzett, amikor a gondolataiba belezajongott a külvilág, s úgy érezte, nem illik tovább kézben tartani a lány kezét.
– Lassan indulnunk kell lányok, ha nem akarjuk lekésni a buszt – mozgósította Vera a társaságot.
– Hé, ti ott! A rákászást befejezni! – kiáltott Karesz. – Jöttök el pataktól! Mit mondunk anyátoknak, ha elvisz titeket a víz?
– Lehet, csak legyintenének az öreglányok – toldotta meg Tamás. – Víz hozta, víz viszi, mondanák – heherészett ő is, Karesz is.

Amikor a buszpályaudvar felé tartva, félúton Szilárd a táskáját laza mozdulattal áthajította egy kerítésen, Ica meglepett, kérdő tekintettel meredt rá.
– Nehéz volt már, a színe sem tetszett igazán – magyarázta tettét a fiú. Az ajakbiggyesztés, a megjátszott fesztelenség, a hajító mozdulat miatt az oldalába belenyilalló fájdalomtól, nem igazán sikerült hitelesre.
Ica néhány másodpercig szigorú, helytelenítő arckifejezéssel meredt rá, majd végül elmosolyodott.
– Szóval itt laksz? – kérdezte megenyhülve.
– Igen – bólintott a fiú kissé még eltorzult arccal.
– Nagyon fáj? – fordult szembe vele a lány?
– Nem vészes.
– Hol sérültél pontosan?
Szilárd megfogta a lány kezét és a tenyerét a baloldali lengőbordáira helyezte. – A rúgástól itt fáj. Amiért el kellett engednem a kezed, attól, pedig egy kicsivel följebb, és egy kicsivel jobban.
A lány arcán, válaszul, egy finom, értő mosoly suhant át.
– Csendes, szép kis utca – szólalt meg kis szünet után.
– Igen – így Szilárd. – Ha éppen nem a motoromat tuningolom.

Ideges nyugtalanság vibrált föl a fiúban arra a gondolatra, hogy néhány perc múlva búcsúznia kell. Meglepve érezte, hogy a beszédkészsége is romba dől a gondolattól, hogy nem látja többé a lányt. Fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon búcsúzás képen.
Miközben csöndben ballagtak egymás mellett, számba vette azt az eshetőséget, hogy Ica talán nem is óhajt semmiféle folytatást, és most örül, hogy túl van egy vasárnap délutáni programon, amibe akár csak őt, akarata ellenére belerángatták. Lehet, hogy az utolsó félórában, imitt-amott felcsillanó fesztelensége is abból a gondolatból táplálkozott, hogy túl van a dolgon, megtette azt, amit a barátnője kért tőle, szemrehányás nem érheti, mehet végre haza, az ő, világtól elhatárolt, biztonságot adó, meghitt kis fészkébe. Olyan érzése támadt, mintha kincset talált volna, ami nem az övé. A „mit kezdjek vele”, kínzó dilemmáját bonyolította a tény, hogy nem passzív értéktárgyról lévén szó, jó esélye van arra, ha nyúl érte, egyszerűen ráütnek a kezére, megmosolyogják, rosszabb esetben kinevetik. Gyerekkori, azóta már kissé szégyellt játékuk jutott eszébe, a nagymama papírral kitömött, damilra kötött, kapu alatt kitolt pénztárcájával. Mekkorákat vihogtak, amikor valaki nyúlt érte, és nekik az utolsó tizedmásodpercben sikerült elrántani. Addig volt jó játék, amíg az egyik kamasz vissza nem somfordált a kerítéshez lapulva, és nehéz bakancsával egy hatalmasat bele nem rúgott. Szállt, repült a nagymama degeszre tömött brifkója, a rákötött damil lobogását éppen úgy nem látták, ahogy többé a pénztárcát sem.

– Excellenciás uram ott hátul, ha el szeretné kerülni azt a rendkívül kellemetlen helyzetet, hogy újabb két órán keresztül a mi társaságunkat kelljen elszenvednie, akkor csapjon a lovak közé! – kiáltott Vera, a kissé lemaradt Szilárdékra.
– Uram kegyelmezz! – sóhajtott a fiú, és Icát kézen kapva, futásnak eredt. Ha nem tudott volna a lány atléta múltjáról, akkor is elég lett volna a rövid, ötven-hatvan méter sprint arra, hogy képet kapjon arról, hogy nem akárki fut vele. – Uram tekints le szenvedő fiadra! – mormogta újra, tekintetét az égre emelve, amint elérték Veráékat, jobb kezét a sérülésén tartva.
– Látom, rendesen rád ijesztettem -, így Vera.
– Mitagadás. Hanem, te lány – fordult Icához -, látom, nem lenne könnyű dolgom, ha élesben meg kellene, hogy kergesselek.
– Bizony nem – mosolygott a lány. – Azt hiszem, fordított helyzetben nekem sem.
– Esélytelen lennél Ica. Teljesen esélytelen. A veszély megsokszorozná az erőmet, menekülnék, mint a dámszarvas. 10,5 körül futnám a százat.
– Kicsit pimaszka vagy? – szólt a lány, és gyengéden belebokszolt a fiú felkarjába. – Vigyázz velem!
– Nem, nem vagyok pimasz. Ez csak rossz humor volt. Általában tisztelem a teljesítményt és fejet hajtok előtte, de van, hogy mint a gyerek, szokatlan helyzetekben zavarba jövök, és kontroll nélkül beszélek össze-vissza.
– Ez most szokatlan helyzet?
– Nekem az.
– Mennyiben?
– Nem igen vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a szépség, teljesítménnyel párosul.
– Ez most bók?
– Nem. Őszinte hódolat.
– Kedves vagy. De, hát mit ér a szépség önmagában? Abban nincsen munka, nincsen nekifeszülés, az csak a gének játékának szerencsés eredője. Ennyivel, ha ember vagy, nem üres dísz, cicoma, nem érheted be.
– Na hiszen, ha én beérném a szépségemmel, akkor belátható időn belül éhen is vesznék -, vigyorgott Szilárd.
– Nem csak pimaszka, hanem, kicsit álszerényke is vagy? Egyébként engem valóban szépnek tartasz, vagy csak úgy vezetgetnéd a falusi kislányt?
– Erről most ne… „egyszer… talán…”.
– Egyszer… talán? Gondolod, hogy célba érhet a papírhajód?
– Lehetek őszinte?
– Csak az lehetsz.
– Nem. Nem gondolom. Ha nem is ázna szét holnapra, azon túl is ezernyi akadály várna rá. Ezernyi sanda ág, irigy gyökér akasztaná, ezernyi örvény fenyegetné elnyeléssel, ezernyi nagyobb, gyorsabb hajó a legázolással… De a Te kezed bocsátotta el, s lehet, ez mindenért kárpótolja…

A busznak már járt a motorja.
– Szilárd! Ha jövő vasárnap újra jönnék, hozzak valakit magammal? – kérdezte Vera jelentőségteljes mosollyal.
– Mi mással tudnád feledtetni gyermekem a vakmerőséged, hogy ezúttal nem excellenciás uramnak szólítottál – válaszolta a fiú megjátszott, fagyos előkelőséggel.
– Ó, talán elnézi Őexcellenciád e durva hibám – sziporkázott Vera -, kérem, hogy tudja be, e fájdalmas búcsúzás miatti felindultságomnak, zaklatottságomnak! – hadarta, miközben a fiúhoz lépett, és két csattanós puszival búcsúzott, s vélhetően elégedettsége jeléül, titokban belecsipkedett a karjába is.
„Bolondos egy lány ez”, gondolta Szilárd, majd Icához fordult:
– Köszönöm neked ezt a vasárnap délutánt – szólt komolyan, a lány kezét a két kezébe fogva.
– Én is köszönöm neked – szólt a lány, ragyogó kék szemét a fiúra emelve. Majd kezét lassan kihúzva a fiú kezei közül, jobb keze négy ujjával gyengéden végigsimított az arcán. – Örülök, hogy megismertelek -, mondta egészen halkan.
– „Kék tó szemed ringatja lelkemet” – idézte a fiú halkan, a valamikor, valahol olvasott szavakat, miközben néhány pillanatig a mélykék ragyogás delejében sütkérezett.

Ica megszorította Szilárd kezét, majd búcsút intett a másik két srácnak és atlétához illő rugalmassággal fölszökellt a buszra.