Hosszan időzök az ajtaja előtt, mielőtt benyitnék.
– Miért pont én?… – morgom, majd egy hangosat köszönök: – Guten Abend, Onkel Siegfried!
Az öreg rám se hederít, az ágya mellett áll, és a párnáit igazgatja.
– GUTEN ABEND, ONKEL SIEGFRIED!!
Erre Onkel Siegfried szép lassan felém fordul. Vaksin meresztgeti rám a szemeit.
– 'bend! – mondja, majd közelebb csoszog. – Und?
Nyelek egyet, de nem mondok semmit, bár tudom, hogy mi következik. Az öreg úgy néz rám, mint ha most látna először.
– Was wollen Sie von mir? – Mit akar tőlem? – kérdezi.
– Dominózni akarok! – mondom magyarul, majd elfojtok egy enyhe dührohamot. Minden este inzulint adunk be neki, és mégis minden este újra és újra megkérdezi. Direkt csinálja!
– Was denken Sie? – Mit gondol? – kérdem tőle szép hangosan, kissé túljátszva, hogy jól ki tudja venni a hangomból a cinizmust.
– Sie Sind so frech!
Szemtelen vagyok. Elengedem a fülem mellett ezt a megjegyzést, de a java csak most jön, az öreg támadásba lendül:
– Egyébként is, hogy áll maga itt előttem?! Ön egy igazi Obersturmleutnantführer előtt áll! Ilyen függelemsértést sosem tűrtünk a seregben. Vegye ki a kezét a zsebéből, és álljon vigyázzba, a hétszázát neki!!
Úgy teszek, ahogy mondja, miközben megfogadom, hogy ide még egyszer be nem teszem a lábam.
– Most pedig, jelentést kérek!
– Onkel Siegfriednek jelentem…
– Was??!! Én nem a nagypapája vagyok, Mensch! Szólítson Obersturmleutnantführernek! – okít Onkel Siegfried, majd haragosan hozzáteszi: – Du liebezeit! – Te jó ég!
– Herr Obersturmleutnantführernek…
– Mi a rendfokozata?
– Ápoló vagyok.
Most egy lépéssel közelebb jön, de csak azért, hogy a hegyes mutatóujjával böködni tudja a mellkasomat.
– Hallja csak, fiatalember, az ápoló az nem rang, hanem beosztás. Mi a rendfokozata?
– Sajnálom, nincs rendfokozatom.
Onkel Siegfried elszörnyed a felismeréstől.
– Ön egy… ön egy… egy civil? – kérdi, miközben a szívéhez kap.
– Jelentem, igen!
– Du liebezeit! Und Was wollen Sie von mir?
– Jelentem, inzulint akarok beadni!
– Nekem nem kell inzulin. Sose kellett. Én egészséges vagyok, mint a makk.
Harminc éve már, hogy Onkel Siegfried minden este tíz egység inzulint kap. Minden áldott este! Ezt meg is mondom neki.
– Ach so… – Vagy úgy… Hát, ha így áll a helyzet, ám legyen, de nekem ezt csak szakorvos adhatja be. Tudja fiatalember, ez nagyon veszélyes dolog ám! Van erre egyáltalán képesítése?!
Fintorgok. Bátran fintoroghatok, mert Onkel Siegfried alig lát.
– Nincs – mondom magyarul. – Hentesnek tanultam.
– Was?!
– Ich sagte: natürlich. – Azt mondtam, hogy természetesen.
A válaszom láthatólag nem győzi meg. Kimeresztett szemmel még párszor végigmér, majd azt mondja:
– Maga nagyon gyanúsnak tűnik nekem, legjobb lesz, ha leellenőrzöm…
A következő öt perc azzal telik el, hogy odacsoszog a telefonhoz. Ott megnyom egy gombot, és erre kicseng a szolgálati telefon a nadrágzsebemben. Kajánul vigyorogva előhalászom a csörgő telefont, és felveszem.
– Halló? – szólok a készülékbe.
– Halló – mondja az öreg a szoba túlsó oldalán – ich suche Tulipán. – Tulipánt keresem.
– Bitte, rufen Sie Ihn nochmal an! – Kérem, hívja fel még egyszer!
– Danke sén! – amikor izgatott, akkor mindig sváb dialektusban beszél.
– Bitte sén! – mondom, és miután kinyomom a telefont, visszasüllyesztem a nadrágzsebembe. Onkel Siegfried újból megnyomja a „NOTRUFEN" feliratú gombot. Ismét csörögni kezd a zsebem, de most hagyom, hogy a kollégám vegye fel, aki nem más mint Tulipán. Amint Tulipán bejelentkezik, az öreg arca felderül.
– Figyelj csak! Itt van a szobámban egy… egy… valaki. Nekem nagyon gyanús. Szemtelen, flegma, rosszul beszél németül és ráadásul… – itt lejjebb veszi a hangját, és a következő két szót a fal felé fordulva suttogja a telefonba – …ráadásul civil!! Inzulint akar beadni. Tulipán fiam, rendjén van ez így?!
Fennakad a szemöldököm: „Tulipán fiam"?! Na hiszen! Én meg csak „valaki" vagyok?! Kicsit duzzogok ezen, de aztán eszembe jut, hogy Tulipán volt katona. Itt van a kutya elásva! Mindeközben Tulipán türelmes hangon nyugtatgatja az öreget, aki darabig csak bólogat, de egyszer aztán felhördül:
– Micsoda?! Hogy kövessem egy civil utasításait?! SOHA!!
Tulipán most megint csitítani kezdi Onkel Siegfriedet. Nem túl lelkes bólogatás.
– Szóval azt mondod, hogy legyek hozzá barátságos?
– Ja, natürlich, Onkel Siegfried. Er ist ein gute Pfleger – hangzik a telefonból.
Vagyis én egy jó ápoló vagyok. Kár, hogy Tulipán sohasem mondja ezt szemtől szembe.
Amikor Onkel Siegfried leteszi a telefont, felém fordul.
– Und jetzt? – És most?
– Bitte, nehmen Sie Platz! – Üljön le!
Leül egy székre, én közben előkészítek mindent.
– Legyek hozzá barátságos – morogja maga elé, mialatt szabaddá teszem a felkarját. – Mondja csak, fiatalember – kérdi – hogy van a kedves neje?
– Nincs nejem – mondom.
Onkel Siegfried most újra maga elé morog:
– Nincs felesége. Hát, nem is csodálom…
Aztán újra hangosan:
– A nők a kemény férfiakat szeretik, kedves barátom! Olyan férfiakat, mint én! Nézze csak! – Most egy botot vesz kézbe a szék mellől. – Ezzel a karddal harcoltam végig az első világháborút. Ezzel e!
Csak véletlenül tudom, hogy Onkel Siegfried 1923-ban született. Őt azonban ez nem zavarja, hadonászni kezd a bottal.
– Amikor én ezzel a karddal végigvonultam a falum főutcáján, még a menyecskék is megsüvegeltek…
Közben végzek az inzulin injekciózásával.
– Fertig! – mondom.
– Was?
A fülébe üvöltök:
– FINIS!
– Ach so!
Ahogy elindulok az ajtó felé, fellélegzek. Végre vége! Az ajtónál azonban visszaszólít.
Újra görcs áll mindenembe. Mit akarhat még?!
– Jonatán! – mondja mosolyogva(!) – abba a karácsonyi szünet dologba pedig nem kell belehalnod. Ha nem mehetsz haza, hát nem mehetsz haza. Volt, amikor a hadseregben én se tudtam évekig karácsonykor hazajutni. Túléltem. Érted is imádkozom mindennap. Ott van a polcon húsz euró… Vegyél valamit magadnak!
Én csak bámulok.
– De hát, honnan tudja, hogy én…
– Tudom, és kész. A seregben hírszerző voltam…
Zsebre gyűröm a pénzt.
– Hát… köszönöm… – most már tényleg hebegek, de ekkor Onkel Siegfried rám rivall:
– Egy szót se többet! Hátra arc! Lelépni!
Engedelmeskedem. Miközben csukom be az ajtót, még hallom a hangját:
– Hé, és kérem, adja át kézcsókomat a feleségének!
15 hozzászólás
Nagyon tetszik, ahogy írsz Sándor. Sehol egy hamisan csengő hang, életszerű a helyzet, a dialógus, szépen kirajzolódnak a karakterek, jó a humor, szóval ez nekem nagyon rendben van.
Gratulálok. a.
Kedves Antonius,
köszönöm kedves szavaid, örülök, hogy "rendben van" a történet. :-))
Üdv: S.
Remek lett ez a próza is…igazi történet, s néhol nevetnivaló,
néhol sírni, bár a vége nagyon frappáns és meglepő:)
Gratulálok!
Üdv: Lyza
Kedves Lyza,
köszönöm hogy itt jártál, örülök, hogy tetszett. Nagyon jó visszajelzés számomra, ha az olvasóm sír is, nevet is az íráson.
Sanyi
Remek, jót szórakoztam. A végén kicsit elszomorodtam, mert eszembe jutott a dédikém, akinek a vége felé már csak ritkán voltak tiszta pillanatai. De az írás – szokásosan – színvonalas.
Gratula.
Poppy
Köszönöm, Poppy!
Az öregkor már csak ilyen. Nagy türelem kell hozzájuk.
Sanyi
Tetszett az írásod és látom hogy emléket állítottál benne valakinek. Jól megjelenítetted benne a karaktereket és az öregkort.
Köszönöm, kedves A
Köszönöm kedves Arthemis! AZ illető pár hete halt meg 101 és félévesen.
Sanyi
Gratulálok, remekül szórakoztam, nagyon mulatságos írás – még most is vigyorgok 🙂
Köszönöm Maggoth, a látogatásod, örülök, hogy tetszett! :-))
Sanyi
Kedves Sanyi!
Jó újra olvasni Téged! Olyan hosszú szünetet tartottál, hogy attól féltem soha nem lesz vége!
Remekül megmutattad azt a kettősséget ami a nagyon öregekre jellemző. Időnként azt sem tudják, hogy hol vannak és minek, máskor pedig mindennel tisztában vannak, még olyan dolgokkal is, amikről nem is gondoltuk, hogy tudnak róla.
Így aztán nehéz eldönteni, hogy most éppen tényleg nem emlékeznek valamire, vagy csak megjátszák a feledékenyt, mert nekik is kell egy kis szórakozás…
Judit
Szia Judit,
nem terveztem örökre elhallgatni, és jó újra megjelenni. Köszönöm, hogy olvastál.
Üdv: Sanyi
Szia!
Nekem Frau Zitám van odakint, nem cukros amúgy, emígy pedig édes:-))
Üdv:Selanne
Ééééédi!!! :-))
Köszi a csillagokat! :-))
Sanyi