Sorskatona-10

Határon innen

A létra magasabb fokán

Ádám László őrmester reggel frissen, kipihenten ébredt fel, azonban enyhe szomorúságot érzett belül. Nem értette az okát. Megpróbálta felidézni, miről álmodhatott az éjjel, de nem lett okosabb. Öltözködés közben a szobában lévő összes tárgyat szemügyre vette. Mintha most látná őket először, vagy talán utoljára?

Ma megint találkoznia kell az őrnaggyal. Egy éve erre a pillanatra várt. Most majd kiderül mennyire volt jó a tanulásban. Mire lesz alkalmas, és mire elég megszerzett tudása. Ma felveheti a díszegyenruháját, amire a képességei szerinti váll lapokat teheti majd fel az őrnagy jelenlétében. Valószínűleg nem sokszor lesz rajta egyenruha ezután sem. Ritka, kivételes nap ez a mai. Végleg civil ruhás lesz, a haza titkosított tisztje. Amint elkészült mindennel, nyugodt léptekkel megindult az ismerős folyosókon a régen látott iroda felé. Amikor belépett, az őrnagy, mint azelőtt is oly sokszor, most is az ablak előtt állt. Szintén díszegyenruhában, feszült testtel. Az ajtó csukódására elfordult az ablaktól. Komoly arccal nyújtotta a jobbját kézfogásra, majd mindketten leültek.
– Néhány dolgot nem értek veled kapcsolatban – kezdte az őrnagy.
– Például?
– Képzési időd felét kötelező dolgok tették ki. Másik felét egyénileg választott tanulni valók. A kötelezőkből kitűnőre vizsgáztál, holott alig látogattad az órákat.
– Ezt nem értem. Ritkán hiányoztam.
– Pedig az oktatóid nem nagyon emlékeznek rád.
– Talán sokan ültünk a teremben. Ez lehet az oka. – mosolygott Ádám.

Eszébe sem volt elárulni, hogy kísérletezett az órákon. Az elméletet oktató tiszt magyarázta még el neki annak idején, hogyan lehetséges, ha csak rövid időre is, eltűnni mások szeme elől. Az a tiszt, aki néhányszor eléggé hatásos módon mutatta be, miről is van szó. Magyarázta azt is, hogy nem mindenkinek sikerül. Nem is hatásos mindenki előtt. Vannak erős jellemű emberek, akiket nem lehet ilyen trükkökkel befolyásolni. Éppen ezért nagyobb tömeget nehéz és veszélyes hipnotizálni. Ádám olvasgatott a témában, bár egyáltalán nem hitt benne. Mégis érdekelte a dolog, ezért egy teljesen más módszert próbálgatott a tanórákon, mint amiket olvasott. Főként akkor gyakorolt, ha számára unalmas, érdektelen tananyagot vettek. Nem a többieket szuggerálta, hogy ő nincs ott, hanem magát próbálta teljesen más helyre képzelni. Lazított, megpróbálta kikapcsolni a tudatából a környezetét. Elképzelte, hogy ami körülötte van, az nem is létezik. Azután elképzelte azt is, mintha ő maga sem lenne ott. Ezek szerint alkalmanként sikerült neki valami. A sikerhez nagyban hozzájárult maga az unalmas anyag is, amit éppen tanultak. Sejtette, hogy egy idő után mindenki tompultabbá válhatott a tanteremben. Valószínű, hogy maga az óraadó tiszt is. A tompa agyakat pedig sokkal könnyebb manipulálni. Abban azonban biztos volt, hogy nem fizikailag tűnt el a többiek számára. Tudta, ez csak illúzió. Az őrnagy közben kutatva nézett Ádám szemébe. Azonban most sem látott bele a fiatalemberbe. Mintha maszkot nézett volna. Távolról érezte, sejtette csupán, hogy ez a fiatal férfi abban a pillanatban megmerevíti az arcát, amint elkezd belül dolgozni. Lehetetlen volt bármit leolvasni az arcáról. Az őrnagy éppen ezért volt biztos benne, hogy gondolkodik, tervez, és ilyenkor vannak Ádámnak mélyebb érzelmei. Látta már elégszer, hogy más esetekben nagyon könnyen kiül a fiatalember arcára minden érzelem. Akkor, amikor nem befelé figyel.

– A szabadon választott tárgyakból nem is tudunk téged levizsgáztatni. – szólalt meg újra az őrnagy – Miért kellett neked például a színjátszócsoport?
– Csodálkozom a kérdéseden.
– Itt nálunk van külön kommunikációs képzés is.
– Nem ilyesmit tanultam náluk.
– Értem. Akkor arra válaszolj, mit kezdesz majd azzal a számítógépes izével? Talán annyira szeretsz játszani?
– Úgy gondolom, a jövő a számítógépeké lesz. Szerintem, még sokban fogja segíteni a munkánkat ez az új technológia.
– Hm. És a sportmotorozás?
– Az csak simán érdekelt.
– A kötelező lőgyakorlaton kívül, semmilyen fegyverrel kapcsolatos dolgot nem választottál.
– Utálom a fegyvereket.
– De hát, kiváló lövész vagy! Lehetnél akár mesterlövész is.
– Akkor sem szeretem a fegyvereket.
– Látom, mindenre van válaszod, a sportot már meg sem kérdezem, illetve még annyit szeretnék tudni, hogyan érzed? A vizsgáid alapján milyen rangban végeztél?
– Mivel egy jó, vagy kitűnő tanuló hadnagyként, illetve főhadnagyként szokott végezni a főiskolán, gondolom, itt sem adjátok alább, tehát hadnagyi rangra számítok.
Az őrnagy átnyújtott egy kis csomagocskát. Ádám nyugodt mozdulatokkal kigöngyölte a két váll lapot. Egy kis kártya is volt mellette. Az új szolgálati igazolványa. Elgondolkodva, kissé megilletődötten pattintotta fel a helyére a két lapocskát, melyeken három-három aranycsillag volt.
– Nos, századosom? – mosolyodott el egy pillanatra az öreg tiszt – Az asztalon van az első komolyabb feladatod leírása. Amint elolvastad, meg kell semmisítened. Nem szokásunk írott parancsot adni, de ebben az esetben sokkal egyszerűbb, mint mindent elmagyarázni. Majd megérted, miért. Sok sikert hozzá, de most menjünk. Este ráérsz elolvasni. A nap további része az ünneplésé. A többi frissen végzett tiszt és az oktatóik már biztosan mind odalenn vannak.
– Akkor hát, irány a nagyterem! – szólt a szolgálat legfiatalabb tisztje, miközben kinyitotta az ajtót – Igyunk valamit … Öregem.

Este a szobájában a székén ülve olvasta végig a leírást, amiben nem csak a feladata volt, hanem rengeteg segédanyag, információ. A szöveg végén egy jól szerkesztett, kitűnően felépített lelkesítő beszéd írott mondatait olvashatta.
Kissé lihegett, és ez csak részben volt köszönhető az elfogyasztott alkohol mennyiségének. Nem volt zavaros a feje, de tisztának sem volt mondható minden gondolata. Vett néhány mélyebb lélegzetet, majd ismét végig olvasta mind a harminc gépelt oldalt. Sok dolgot megértett a közelmúlttal kapcsolatban. Világossá vált a számára, miért kellett neki „halottá” válnia. Ha mindaz igaz, ami ezekben a sorokban szerepel, idő kérdése az egész. Lehetetlen vállalkozásnak, végrehajthatatlan parancsnak tűnt a feladat. Érthetőbbé vált számára a ranglétrán való hirtelen előrelépés is. Ez szintén a disznó hizlalásának egy része.
Ádám százados dühös lett. Nem a feletteseire. Nem is saját magára. Úgy érezte, még most sem bánta meg a döntését. A dühöt a feladat iránt érezte. Illetve, inkább azért volt dühös, mert megoldhatatlannak látta.

Felállt ülőhelyéről és járkálni kezdett a szobájában. Végig gondolta, amit az elődeiről olvasott. Arról a néhány ügynökről, aki rajta vesztett már ezen az ügyön. Kiválóan képzett katonák voltak és bele törött a bicskájuk. Mit várnak akkor tőle? Csak egy éve van itt. Hirtelen eltörpült az a néhány eset, amiben eddig közreműködött. Ahogy tovább gondolkodott, a dac szép lassan felülemelkedett az összes többi érzelmén. Pedig volt ott belül a félelemtől kezdve a kétségbeesésig minden.
„Meg fogom oldani! Most aztán tényleg megmutathatom, hogy nem vagyok egy senki!” – dörömbölt, ott belül, az a hajdani mellőzött gyermek.
Az ital is felfokozta hangulatát. Feltüzelte a vágyát arra, hogy ne adja fel. Tudta, nem utasíthatja vissza ezt a parancsot. Ezért volt minden. Ezért adtak meg neki mindent. Erre az egyetlen feladatra készítették fel. Vágóhídra szánták, de elvárták tőle, hogy mielőtt vége … Felettesei nem számítanak a visszatérésére. Ahogy jobban belegondolt, maga sem látott sok esélyt rá.

Fogta a kezében lévő papírcsomagot és elindult vele az irodába, ahol a megsemmisítő is volt. A gép előtt állva egyenként engedte bele a papírlapokat. Nézte, ahogy csíkokra szakadnak. Közben józanodott. Tudta, hogy majd reggel elviszik innen az alagsori kazánba az egész kupacot a többivel együtt. Torokköszörülést hallott a háta mögött. Megfordult. Az őrnagy állt ott vele szemben és cigarettázott.
– Mit szólsz a feladathoz?
– Gyerekjáték.
– Részeg vagy! – szakadt ki a sóhaj az öreg tisztből, miközben kissé megbillent.
– Annyira nem, mint te! – vigyorodott el Ádám, látva a felettese mozdulatát.
– Akkor? Szerinted megoldható?
– Neki megyek, és majd meglátjuk, mennyit érek!
– Van valami terved?
– Még semmi.
– Mit fogsz most csinálni?
– Kiszáradt a szám. Megyek, iszom egy sört valahol a környéken.
– Az van itt is a tiszti kantinban. Jó hideg.
– Nem akarok szökni, ha arra gondolsz.
– Ugyan! Ez meg sem fordult a fejemben. Egyébként, a parancs értelmében reggel már úton kell, hogy legyél.
– A magam feje után?
– Igen. A feladat adott. A hogyan-ja már rajtad múlik.
– Hol az a sör?

Csendben söröztek a kantin egyik asztalánál. Az öreg tisztnek ez már sok volt, de Ádám agya éppen ettől a hideg folyadéktól kezdett világosabban dolgozni.
– Félsz? – kérdezte az őrnagy.
– Most nem. Majd talán akkor, ha ott leszek.
– Ismered az oroszokat?
– Ez most hogyan jön ide?
– Ők is próbálkoztak. Nekik sem sikerült.
– Nem. Nem ismerem őket. Keményebbek?
– Bizonyos értelemben, igen.
– Lehet, hogy az a baj.
– Mi? Hogy nagyon rákészült mindegyik ügynök a dologra?
– Tudták az elődeim, hogy mire képezik őket?
– Persze. A mieink mindenképpen. Az orosz ügynököt nem tudom. Az én ötletem volt, hogy neked ne mondjuk el. Csak akkor, ha már úgy gondoljuk, készen vagy.
– Hm! – Ádám gondolata ezen a szálon indult el. – Elsődleges feladatuk volt, mindenáron beépülni, igaz?
– Másként nem is lehet. Vagy igen?
– Lehet másképpen is. Illetve, kicsit másképpen – állt fel az asztaltól Ádám.
– Mi az? Hová készülsz?
– El. Szolgálatba tudsz nekem állítani most azonnal egy sofőrt autóval együtt?
– Igen, de hová mennél ilyenkor?
– A határhoz. Azonnal. Már így is eleget lustálkodtam!

Az őrnagy kicsit bambán nézett fel rá, de azután szó nélkül felkelt a székéről. Odaballagott a kantin telefonjához. Amikor minden utasítását elmondta, a helyére tette a kagylót. Kissé vörös szemével kutatva nézett Ádám arcába. Szerette volna, ha végre legalább egyszer felfedez benne valami mást is, mint amit eddig látott. De nem. Csak a szokásos, szoborszerű fiatal arcot látta.
– Ahová most megyek, ezt nem vihetem magammal. – szólt az ifjú százados és az öreg tiszt kezébe csúsztatta a friss szolgálati kártyáját.

Vége az első fejezetnek