Sorskatona-5

Határon innen

Papírhalak

Sóhajtott egyet, és hasra fordult. Ez a biztos jele volt fáradtságának, mert ebben a pózban szokott aludni a legtöbbször. „Tehát holnap! Reggel megtudom, mi lesz az első dolgom. Vajon, milyen lesz az életem ezután? Képes leszek megoldani minden feladatot? Majd megmutatom. Bebizonyítom. Bebizonyítom? De kinek?”
Mire mindezt végig gondolta, elaludt az ágyában.

– Egyelőre csak olyan feladatokat fogsz kapni, amelyek nem igényelnek különösebb előképzést a számodra. – nézett az őrnagy a várakozó Ádámra.
– Reggel, amikor felkeltem az ágyból, nem találtam az egyenruhámat, csak ezt a civil ruhát, ami rajtam van. – szólt csendesen Ádám.
– Elég szomorú, hogy nem ébredtél fel, amikor az ügyeletes kicserélte a ruházatodat. Ennél sokkal éberebbnek kell lenned a jövőben. Mellesleg, csak bizonyos esetekben használunk egyenruhát. Ezentúl mindig civil ruházatban kell tevékenykedned. Erről jut eszembe. Most fél nyolc van. Nyolc órakor lesz neked … nektek egy elméleti képzés. Utána ma nem lesz más dolgod, mint felkészülni a feladatodra.
– Felkészülés? Milyen felkészülés?
– Az ügy, amit mindjárt ismertetek veled, utazást igényel. Mégpedig haza. Neked haza. A szülővárosodban él a célpontod.
– Izgalmasan hangzik. – szólt elgondolkodón Ádám, bár a hangja nagyon közömbösen csengett, holott valóban érzett némi izgalmat a hallottak hatására.
– Ahhoz képest eléggé nyugodtnak tűnsz. – nézett rá kutató tekintettel a tiszt. Furcsán érezte magát Ádám társaságában. Ismerte a fiatalember eddigi életét, és nem tudta eldönteni, vannak-e érzelmei Ádámnak, vagy csak ennyire magába tudja fojtani.
– Utazást említettél, de nekem egy árva vasam sincs.
– Majd belejössz, hogyan is megy ez nálunk. Vannak kapcsolataink, embereink mindenhol. Különböző társadalmi körökben, más-más polgári foglalkozással. Ezeket a pontokat majd fejben kell tartanod. Szerte az országban a bankigazgatótól kezdve az egyszerű trafikosig mindet tudnod kell. Írott listát nem csinálhatsz róluk, sőt! Semmiről sem. A zsebedben van egy elnyűhetetlen kártya. Ez mindened, de nem is kell több. A személyi igazolványod, a buszbérleted, a vasúti jegyed, a tagsági könyved is ez. A megfelelő helyeken ismerik. Másnak nem mond semmit. Amikor pénzre van szükséged, használhatod bizonyos helyeken, de lesz olyan is, ahol elég felmutatnod.
– Hm. Ekkora a bizalom irántam?
– Hosszú évekig figyelünk minden kiválasztott személyt.
– Sosem tévedtetek?
– Szerinted, létezik olyan?
– Nem. De sejtésem szerint az illető nem jut messzire, ha ekkora a hálózat.
– Pontosan. Ám még így is vannak bizonyos veszteségek. Ha valaki elég ügyes … Na! De térjünk rá a feladatra.
– Azt hittem, írásban kapom.
– Ismét elmondom! Semmit nem írunk le. Jelentéseket sem kérünk soha írásban.
– Akkor hogyan lehet kézben tartani a szervezetet? Illetve, észben tartani mindent?

A tiszt járkálni kezdett a szobában. Kezeit hátratéve, lehajtott fejjel rótta a köröket. Amikor megállt, éppen Ádám előtt volt. Ránézett a fiatalemberre. Egyenesen a szemébe. Ádám László nyugodtan tűrte a vizsgálódó tekintetet.
– Jó! Úgy gondolom, elmondhatom neked. A kezdő és haladó tanulók be vannak osztva egy-egy tiszthez. Mindenki kizárólag annak a tisztnek köteles jelenteni, illetve csak annak a tisztnek az utasításait követni. Te például hozzám tartozol. Rajtad kívül is vannak még, de azt sosem fogod tudni, kicsodák. Te sem mondhatod el senkinek, hogy hozzám vagy beosztva. Ennek több előnye van. Sok a kényes ügy. Ezért jó, ha nem marad nyoma sehol. Ha pedig netalán tévedünk, vagy hiba csúszik bele bármilyen akcióba …
– Könnyebb elvarrni a szálakat. – fejezte be a gondolatmenetet Ádám tizedes.
A tiszt levette róla a tekintetét és mellé bámulva bólogatott. Majd ismét keményen ránézett és folytatta.
– A szülővárosodban él egy férfi. Vállalkozást vezet. Illetve, az egész családban mindenki visz valamilyen vállalkozást. Erről az emberről rengeteget tudunk. Azonban nem tudjuk megfogni, pedig sok van a rovásán. A törvény nem tud mit kezdeni vele. Ismerős gondolom a kifejezés, hogy bizonyítékok hiányában. Nos, neked az lesz a feladatod, hogy valamilyen formában gondoskodj bizonyítékokról nekünk … a törvénynek.
– Mit követett el?
– Helyesebb a kérdés úgy, miket követett el? A lánya nevén van egy olyan vállalkozás, amelyik embereket kölcsönöz mindenféle munkákra. Árokásás, épületbontás, vasúti pályamunkálatok, ilyesmi. A leány persze csak a nevét adta ehhez, mert a férje, tehát a célpontunk veje, vezeti személyesen a céget. A náluk jelentkező emberek közül néhánynak nyoma veszett. Minden esetben romániai magyarokról van szó. Ezek a munkások gyakran nem hiányoznak senkinek, vagy pedig annyira rossz sorban élnek a hozzátartozók, hogy esélyük sincs utánajárni a történteknek. A másik feltűnő dolog, hogy abban a régióban több ilyen jellegű vállalkozás is indult. Ám némelyik ilyen vállalkozás vezetőjét baleset érte. Közúti vagy munkahelyi. Utólag kiderült, hogy ezek a vállalkozások eleinte igen jól működtek. Mégsem ennek a kis cégnek a feje a lényeges figura ebben az ügyben, hanem az após. Feltételezzük, hogy célpontunk szándékosan kiiktatja a konkurenciát. Imádja a lányát. Bármit megtenne érte. Bármit. Érted?
– Értem! Világos számomra a feladat. Nem lehet esetleg az illetőt rajtakapni valami máson? Adócsalás, vagy …
– Nem. Nagyon tisztességesnek láttatja magát. Alkalmanként jótékonykodik is. Fontos információ még neked, hogy az illető nem tartozik a kisebbséghez.

Ádám még sok mindent megtudott az üggyel kapcsolatban. Ezen gondolkodott, miközben a tanterem felé vette az irányt. Mindjárt nyolc óra. Jól nézne ki, ha már az első óráról elkésne.
Éppen időben ért oda. Már befelé tartottak a többiek. Utolsóként sikerült belépnie a terembe. Sajnos ezzel azonban elszalasztotta a lehetőségét, hogy megismerje a társait. Jó lett volna beszélgetni velük pár szót. Csak a legutolsó kis asztalnál talált üres helyet. A többiek nem keresgéltek. Határozottan tartottak a helyükre. Úgy tűnt, nem először ülnek be ide. Ezek szerint ő az egyetlen újonc. Az oktatótiszt az asztal mellett állt. Csendben nézte a fiatalembereket. Kis idő után elővett egy köteg papírlapot. Elindult vele és minden padra letett egy ívet. Ádám bosszúsan gondolt arra, hogy még egy ceruza sincs nála. Semmi sincs nála, csak az a kártya a zsebében. „Na, most nem sok hasznát veszem” – gondolta egy fanyar mosoly kíséretében.
Ahogy körülnézett, látta, hogy a többiek mind tollat vesznek elő, és automatikusan felírják a bal felső sarokba a nevüket. „Mintha arról lett volna szó, hogy itt semmit sem írnak le” – jutott az eszébe, amit az őrnagytól hallott.
Még mindig mosolyogva hátradőlt, és karba tette a kezét. Ez a mosoly az arcán most már vidámabb volt. Kíváncsian figyelte, mi lesz ebből? Az oktatótiszt odalépett a dupla falú táblához és lassan széthajtotta a szárnyakat. Rajzok voltak a belső felületen.
– Fiatal barátaim! – szólt miközben megfordult. – A táblán látható rajzok lépésenként mutatják meg nekünk, hogyan kell papírhalat hajtogatni. Erre a feladatra tíz perc van előírva. Hajtsátok végre a feladatot.
– Szó szerint, ami a hajtást illeti. – szólalt meg Ádám.
Erre többen felnevettek. A tiszt nem szólt semmit, csak nézett a levegőbe a fejek felett.
– Az oktatás többi részét a kiértékelésre szánom. Az óra most indul. – fejezte be a mondanivalóját.

Ádám még soha sem hajtogatott papírhalat, de nagyon könnyen ment. Mindig csak azt a rajzot nézte, amelyik a következő lépésről szólt, így nem keveredett bele. A negyven hajtásból álló feladatot négy perc alatt elvégezte. Kényelmesen elhelyezkedett a székén, maga elé téve a kész munkát. Figyelte a társait. Mivel az időt kevésnek érezték a feladathoz, ment a kapkodás. Siettek, de néhányan egyre idegesebben gyűrögették a lapot. Volt ott már minden, csak papírhal nem. Illetve, egy másik fiatalember volt még, aki érdeklődve nézte a többiek szerencsétlenkedéseit. Előtte az asztalon egy tökéletesen hajtogatott papírhal feküdt.

– Az idő letelt. Fejezzétek be a munkát és tegyétek magatok elé azt, amit elkészítettetek. – szólt a tiszt.
Elindult az asztalok között. Felemelte az egyik gyűrött papírt az első sorban ülő fiútól.
– Fiam. Te azért hibáztál, mert a feladat végére koncentráltál. Hamar akartad befejezni. A hajtogatásból ez jól látszik. Te pedig. – emelt fel egy másik gyűrött darabot. – Elakadtál, mert visszatértél a feladat elejére, hogy ellenőrizd, jól csináltad-e addig.
Így ment végig az összes, asztalon található papírhalak elemzésén.
– Mi értelme volt ennek az egésznek? – kérdezte bosszúsan az egyikük.
– Ez egy akció volt. – kezdte az oktató. – Meg kell tanulnotok, hogy akció során mindennek jelentősége van. A két tökéletesen sikerült papírhal is hibás feladatmegoldás volt. Ha azt mondom, egy akcióra tíz perc van, akkor az időzítés is fontos. Nem azt mondtam, hogy tíz percen belül el kell végezni, hanem, hogy tíz perc van a feladatra előírva. Mindenki tudja, hogy feladataink kényes ügyekre vonatkoznak. Az életetek múlhat, és fog múlni minden apróságon. Egy akciót lépésről lépésre kell teljesíteni. Pontos időzítéssel. Az egyes lépésekre nem szabad visszatérni, mert az veszélyes, és idő sincs rá. Tökéletesen kell csinálni, és bízni abban, hogy jól csináljuk. Elsietni sem szabad, mert akkor kudarcba fullad. Főleg, ha nem egyszemélyes akcióról van szó. A csapatmunka kulcsa a pontos időzítés. Nem beszéltem még arról sem, hogy zavaró tényezők is beleszólhatnak a munkánkba. Gyors döntést pedig csak hideg fejjel lehet hozni. Tudom, nagy kettősség ez. Hogyan legyen az ember maradéktalanul pontos az utasításokhoz, ugyanakkor rugalmas is, ha változik valami a folyamat során? Nem könnyű feladat. Elismerem, de azért vannak ezek az elméleti oktatások, hogy ezeken gondolkodjunk.
– Szóval, tudni kell dönteni, hogy mikor cselekedjünk úgy, mint egy parancsra működő gép, és mikor legyünk kreatívan gondolkodó katonák? – kérdezte a tökéletes papírhal készítője.
– Úgy van! Ezt igazából nem lehet tanítani. Érzék kell hozzá, és egy ismeretlen érzékszerv. Amiről mi, materialista felfogású emberek azt tartjuk, nem létezik. Te mit kezdenél az akcióban a megmaradt hat perceddel? – fordult Ádámhoz a tiszt.
– Nem tudom. Ez attól is függ, hol vagyok az akció során.
– Mit csináltál itt a teremben?
– Figyeltem a többieket.
– Nem jó! Bizonyára gondolataid is voltak velük kapcsolatban. Az pedig rengeteg téves következtetést adhat.
– Mit kellett volna tennem?
– Ne a többiekre figyelj! Soha! Magadra, vagy leginkább magadba. Ismered magad?
– Azt hiszem, igen.
– Kevés! Nagyon kevés! Van mit pótolnod. Most pedig vége az órának. Ha minden jól megy, jövő héten ismét találkozunk. Feladataitokhoz sok sikert kívánok! Senki ne hiányozzon a következő óráról! Csak egyetlen mentséget fogadok el, mint hiányzást.

Mire észbe kaptak volna, a tiszt már ki is ment az ajtón. Ádám szórakozottan bámulta a keze között forgatott papírhalat. Arra lett figyelmes, hogy nagy a csend. Felemelte a fejét, és csodálkozva látta, hogy egyedül ül a teremben. Furcsa helyzet. Senki sem kíváncsi rá? Nem kérdeztek, nem beszélgettek, csak elsiettek valahová. Bizonyára mindenkinek meg van a feladata. Újra a papírhalat nézte. Eszébe jutott, hogy neki is van feladata. Holnap kora reggel utazik. Be kell szereznie néhány dolgot. Rövid elmélkedés után úgy döntött, vonattal fog utazni. A gondolat, hogy hazautazik fellelkesítette. Lassan egy éve nem járt a szülővárosában. Ismét felemelte a fejét és majdnem felkiáltott meglepetésében, mert a tiszt ott ült az asztalnál.
– Megijedtél? – kérdezte mosolyogva.
– Kicsit. Nem hallottam, amikor visszajöttél. – mondta, miközben az ajtó felé indult.
– Ki sem mentem innen.
Már félig az ajtón kívül volt, amikor a tiszttől ezt hallotta.