Azon a reggelen felhők takarták a napot, az égbolt szürke volt, sohasem látott még ilyet. Fölkelt az ágyból annak ellenére, hogy semmi kedve nem volt hozzá, de tudta, hogy kötelességei vannak, melyeket teljesítenie kell. Kiment a fürdőbe, megnyugtatta a kék színű csempe látványa, szerette a kék színt. Megmosta az arcát, haját anélkül, hogy megfésülte volna összekötötte, aztán fölöltözött. Elindult ki az utcára.
Az eső csak szemerkélt, nem volt nála esernyő úgy érezte nincsen rá szüksége és amúgy sem szerette. Sietnie kellett, félt, hogy lekési a buszt, így nem ment körbe, hanem átvágott a kutyasétáltatásra kijelölt kis mezőn, nem nézett a lába elé, mindenbe belelépett, új cipőjét sár borította. Elérte a buszt. Miután leült megpróbálta a koszt eltávolítani kevés sikerrel. A város déli részében volt a végállomás, egészen odáig bevitte a busz az utasokat. Leszállt, aztán újra föl egy másik buszra, a kedvenc helyére ült, már ha az embernek lehet kedvenc ülése egy helyi járatos buszon. Útja a háziorvoshoz vezetett. Betegnek érezte magát, napok óta nem evett semmit, belül nyomasztotta valami.
Együtt jöttünk le a városba, végig néztem őt, árnyékként követtem; nem értettem, valami furcsa volt rajta, de nem jöttem rá, hogy mi. Elindultunk…
Fülébe az MP3 fülhallgatóján keresztül zene kúszott, ilyenkor úgy érezte, mintha a saját kis világában lenne, legszívesebben hangosan énekelt volna („vágtatnék tovább veled az éjben…”). Csak bámult kifelé az ablakon, egy esőcsepp gördült le az üvegen és ugyanabban a pillanatban az ő szeméből is megindult egy könnycsepp. A zene csak folytatódott („most múlik pontosan…”), már majdnem zokogott, de érezte, hogy ezt nem három tucat ember előtt kéne, próbálta visszatartani sírását, de láttam rajta, hogy bármelyik pillanatban kitörhet, mint egy évszázadok óta szunnyadó vulkán. Kezdtem érteni a dolgokat. Megérkeztünk…
Az információs pultnál bejelentkezett, körülbelül öt perc múlva már bent volt az orvosnál, aki megvizsgálta. Szótlan volt, csak a legszükségesebb pillanatokban szólalt meg, például, mint amikor megkérdezték tőle mi a panasza. Nem igazán tudta elmondani, de a doktor nő kedves volt és megértő, látta, hogy nem a test beteg, hanem a lélek. Pihenést javasolt, gyógyszert nem írt föl, nem érezte szükségesnek.
Amikor kijött a rendelőből az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna, mintha soha nem akarna elállni, mintha sírna az ég. Úgy érezte gyalog kell hazamennie így hát elindult, én követtem. Alig tíz méter megtétele után, már átázott a kabátja, újabb tíz méter után már alig látott, arcán csurgott lefelé a víz, orra folyni kezdett. Hideg volt és fújt a szél.
Gondolatai cikáztak ide-oda, a zene csak tombolt („nem vagy itt jó helyen nem vagy való nekem…”), lassú ámde határozott léptekkel haladt előre, egyre csak gondolkodott, az elmúlt napok szörnyű eseményei jártak a fejében, nem értette miért, kérdések hada sorakozott fejében („villámlik menny dörög…”).
Észre sem vette, hogy a villám belecsapott egy tőle alig öt méterre álló bokorba, nem törődött semmivel csak ment tovább. Most értettem meg; elhagyták és ezt nem tudta földolgozni, egyre csak sírt és sírt. Ha lennének érzéseim és nem csak egy üres test volnék érzelmek nélkül, akkor sajnálnám, együtt éreznék vele, megölelném és elmondanám neki, hogy velem is ez történt, de elmúlt a fájdalom, viszont ennek ára volt.
Már csak pár lépcsősor választotta el a házától. Nem foglalkozott az emberekkel, akik megbámulták. Ebben a helyzetben ők érdekelték a legkevésbé. Most már szeretett volna hazaérni, bebújni a meleg takaró alá és elsírni bánatát kedvenc párnájának („meredten nézek a távolba otthonom kőpokol…”). Hazaért.
Belépett az ajtón, táskája lecsúszott válláról és a földre esett. Hajából és ruhájából csavarni lehetett volna az vizet. Odaállt a tükör elé és belebámult, az üres tekintetét nézte.
Én még soha nem láttam ilyet azelőtt, arca tiszta víz volt, szemei vörösek voltak, könnycseppek százai keltek útra újra meg újra, összemosódott a vízzel én mégis jól meg tudtam különböztetni őket. Ott álltunk egymással szemben. Belém hasított valami. Valami megmagyarázhatatlan érzés, amely egészen a szívemig hatolt (DE HÁT NEKEM NINCS IS SZÍVEM!).
Egyek voltunk ő és én. Ugyanaz a személy.
(„ez tényleg szerelem”)
4 hozzászólás
A hangulata jó, tetszik benne a vihar, mint hagulatfokozó eszköz, de mindenképpen igencsak zavaros. Még nem elég letisztult, figyelj kicsit jobban oda a nyelvi szerkezetekre is. Néha olyan dolgokat írsz le részletese, ami fölösleges, és olyanokat pedig nem, ami fontos lenne az olvasó számára. Részletezésbe nem megyek bele, azt majd talán később, félek, hogy megsértenélek, vagy csesztetésnek vennéd:).
Így tovább vagy még jobban,
ab
nem veszem csesztetésnek sem pedig sértésnek! 🙂 az írás teljesen új dolog az életemben, nagyon friss így nyilván van még mit tanulnom, szívesen hallgatom meg mások tanácsát!
ha gondolod levélben belemehetsz a részletezésbe, ha nem mondják meg mi a rossz nem tudom kijavítani! 🙂
köszönöm a hozzászólást!
Lily
Az írás elkezdéséhez a legjobb iskola, ha mindent elolvasol, ami érdekel téged. Megkérdezed magadtól, mitől tetszik? És megfigyeled, az alkotó hogyan használja a szavakat., kifejezéseket. Saját stílust akkor alakítasz ki, ha az írásaidat belülről írod, és nem úgy, ahogyan mások teszik. Ne figyelj arra, mit várhatnak el az adott témában, hanem te írd meg, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogyan te látod. Érd el, hogy megértsenek, s ne te akarj megfelelni a megértésnek. Alexis nagyon rátapintott a lényegre az írásodnál. Viszont ott van benned az írás tehetsége. Írj még, s meglásd fokozatos lesz a fejlődés. Megjegyzem, nem a nulláról indulsz.:-)))
Üdv.
Köszönöm a tartalmas hozzászólást! Igyekszem megfogadni minden jó tanácsot! 🙂
Lily