– Miféle késről beszélsz?
– Mi az, hogy miféle késről beszélek? Megöltük egymást! Megerőszakoltuk, felgyújtottuk, felfaltuk! A rohadt életbe, hogy kérdezhetsz olyat, hogy miféle késről beszélek??
– Dögölj meg! Gyűlöllek! Tönkre tetted az egész nyomorult életemet!
– Persze, én a tiédet…
– Tőlem te csak jót kaptál.
– Ha az jó neked, hogy féltem tőled. Hogy minden egyes kurva alkalommal be kellett rúgnom, ha találkoztunk? Hogy folyamatosan vívódnom kellett, amíg nem láttalak. Hogy éreztem, hogy valami nem stimmel, de mégsem tudtam bizonyítani semmit.
– Mért kellett volna bizonyítanod bármit is, amikor én egészen csak szerettelek, soha egy ujjal hozzád nem értem. Én mindig őszinte voltam veled. Számomra ez fontos.
– Hát ez az! Nem tudni, csak érezni… A tekinteted, az apró félmondatok, és a szavakon túl, egyszerűen csak a megmagyarázhatatlan érzés, sötét vagy. És hogy én, aki mindig elbukottként, hűtlenként és bűnösként gondoltam magamra, hogy pont én mondjam azt valakire is, hogy visszataszító.
– Még mindig annyira buta vagy. Fiatal vagy, fogalmad sincs a világról, mit tudhatsz te, húszévesen…
– Mintha még legutóbb azt mondtad volna, más vagyok, mint a többi húszéves. Okosabb.
– Ez így is van, az eszedért szerettelek meg azonnal, nem a testedért. A tested se rossz, de az eszed…
– FEJEZD MÁR BE VÉGRE! HÁNYNI TUDNÉK TŐLED! IRTÓZOM AZ EGÉSZ LÉNYEDTŐL, MINDEN SZAVAD KIBASZOTT HAZUG NYÁLKÁS FOS!
– Nem tudod, mit beszélsz…
– PONTOSAN TUDOM, MIT BESZÉLEK, CSESZDMEG! MEG AKARTÁL BASZNI!! ÉS MOST ITT VAGYUNK, KI TUDJA HOL, TALÁN NEM IS LÉTEZÜNK MÁR, ÉS SEMMI NEM MARADT BELŐLEM, CSAK AZ AZ ISZONYATOS GYŰLÖLET, AMIT IRÁNTAD ÉRZEK.
Szavak nélkül fordult el tőlem és az autóhoz lépett. Beült a kormány mögé, letekerte az ablakot és rágyújtott egy cigire, úgy, ahogyan csak ő tud. Lassan én is beszálltam, még mindig forrt bennem a méreg. A motor felpörgött, elindultunk. Nem figyeltem merre megyünk, csak azt, hogy idővel elfogynak a lámpák, és magunk mögött hagyjuk a várost. Mint a testet elhagyó salak, szó szerint szarul éreztem magam. Mindig ez van. Ez az állandó féktelen düh, ez a belülről fakadó fájdalmas seb, az önmagát marcangoló tigrisek élve lenyelt mérge. Féltem volna egyedül, de vele sem jobb a helyzet.
Rá néztem. Arccal előre, mereven az utat fürkészte. Akkor is ilyen képet vág, ha koncentrál. Meg akarja találni az egyensúlyt, a kettőnket összekötő kapcsot. De már vége. Tudom ezt azóta, hogy beszálltam mellé az autóba. Ez az egyetlen gondolat, ami megnyugtat, minden mással csak az őrület lassan elemésztő mocskába rángatnánk magunkat. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi ezt. Éreznie kell. Pokolian hosszú volt az út Balatonboglárig.
– Hol van az a kurva kés?
– Még mindig nem értem, milyen késről beszélsz.
– Az istenért, hol vagyunk? Hol vagyok? Mi vagyok?
– Nem tudom, eldönteni játszol-e, vagy komolyan beszélsz. Mi az? Megint baj van?
– ROHADÉK!
Hallgatunk. De nincsenek másodpercek és nincs csend. Minden folytonos. Minden van, de egyszerre semmi sincs.
– Nem értem, miért mondasz nekem ilyen dolgokat.
– Mert nem érted, mit tettél velem.
– Tőlem csak jót kaptál.
– FEJEZD MÁR EZT BE! Épp ezért vagy a leggonoszabb dolog, amit ismertem.
– Mért lennék gonosz?
– Most értettem meg, mi az ördög igazi lényege. Hogy nem kapható rajta semmin. Hogy végig tiszta marad, hogy megöl, elveszi az erőd, ellopja a lényed, és a végén mégis téged tesz bűnössé. Én egy mesterre vágytam. Útmutatásra, bölcsességre. Tanulni akartam. És semmi többet.
– Én az első pillanatban tudtam, hogy engem kerestél. És engem sem hajtott más, csak az átadás gyönyörűsége. Te nem tudod, mennyien elárultak, ellöktek választott utamról. Annyi minden bennem maradt. Annyi minden, amit át kell adnom.
– DE ENNEK MI KÖZE A BASZÁSHOZ?
– Már megint nem érted. Mondtam én bármit, egyáltalán megérintettelek? A bensőségesség a művészet alapja. Az átadás lényege. Az alkotás szerelem. A varázslat szerelem. Egyértelmű, hogy szerettelek, hiszen az első percben szavakkal bizonyítottad, hogy érdemes vagy rá. Hogy te vagy az aki érdemes rá.
– Hol van az a nyomorult kés! – sírni kezdek, már nem bírom tovább. Semmi sem változik, soha nem fogja megérteni. Hol vagyunk? Itt nincs változás. Mindig minden ugyanaz marad.
– Nem emlékszel arra az estére, Balatonbogláron?
Kirázott a hideg. A város nevének említése jeges borzongásként futott végig a hátamon. Az a fiú alig volt tizenhét éves. Testét darabokra szaggatta valami ösztönöktől vezérelt vadállat, és véres tetemét, az arcára fagyott torz félelemmel nekem kellett megtalálnom.
A helyi kultúrházban léptünk fel. Az előadás után sétálni indultam. Bár kiverhetném végre a fejemből! A fellépés akár jó is lehetett volna, de a közbe-közbe szóló akadékoskodó közönség tönkretette az előadást.
Megint elővett egy cigit, és rágyújtott, úgy, ahogyan csak ő tud. A papírcsík végén izzó parázs halovány derengésbe vonta az arcát. Úgy, ahogyan akkor, azon a balatonboglári éjszakán. Bal kezében cigi, a jobban kés, a késről még mindig csöpög a vér. Hát el lehet ezt felejteni?
– Hol van az a kurva kés?
– Most már igazán elég. Ha nem tudsz másról beszélni, akkor inkább meg se szólalj. A hallgatás gyakran többet ér ezer szónál.
– Engem is kifilézel? Mint azt a fiút?
– Soha nem tennék ilyet.
– Mégis megtetted.
– Mert ezt kívánta.
– MEGÖLTED!
– Te ölted meg őt.
– Miről beszélsz?
– Én nem haragszom érte. Elfogadlak és szeretlek…
Szar volt az előadás, ez tény. Felmentünk a nyaralójába és berúgtunk. Nem látszott rajta, hogy megviselte volna a dolog. Azt tartotta, ha a közönség annyira korlátolt, hogy ne értékelje a szellem dolgait, akkor nem érdemesek arra, hogy egyáltalán gondolatokat fecséreljünk rá.
Ittunk és beszélgettünk. Jobban mondva ő beszélt. Én általában mindig csak helyeseltem. Nagyon élvezte a helyzetet, jó is lehetett, mikor mindig bölcsnek érezhette magát mellettem. Ha valaki úgy néz rád, hogy elfogadja bármit is mondasz, te magad is egyszerre megvilágosulsz gondolataiddal. Ittunk és ő beszélt. De újra megjelent az érzés, mert amikor valaminek megörült, ismét úgy mosolygott rám. Úgy nézett rám. Azt érezte, amit én éreztem, hogy érez. És én irtóztam tőle. Ez a tekintet csakis az ember a szerelmének jár. A konyhaasztalon egy kés volt. Ő beszélt okosabbnál okosabb dolgokat, éreztem ahogy szenvedélye egyre nő, és ezzel párhuzamosan az én pillantásom is újra és újra a kést kereste. Én nem akartam. A tett magát hajtotta végre. Ő valamiért kimondta azt a szót, hogy ágy, én pedig szúrtam. Belémártottam a kést, egyszer, kétszer háromszor, és üvöltöttem, úgy mint eddig életemben soha. Aztán ütöttem, karmoltam, és marcangoltam, széttéptem a testét, és soha nem éreztem annyira élőnek magam, mint akkor. A legborzasztóbb gyönyör, amit valaha átéltem az volt, hogy láthattam, ahogy vén, puhos és szánalmas testét elhagyja az élet. De ez nekem nem volt elég. Szét akartam szaggatni az egész mocskos, tetves bűnös lényét, hogy semmi ne maradjon belőle. Az egész konyhát vér borította. Vér és bensőségek. És mindez gyönyörű volt. Őrjítően gyönyörű.
– Igazi költészet!
– TE MIRŐL BESZÉLSZ?
– A mi szerelmünk a leggyönyörűbb a létezésben.
– Megöltelek, te ocsmány szörny. Megöltelek, de aztán újra ott voltál, kinn az utcán. És ott volt az a fiú!
– Őt te ölted meg velem.
– NEM!
– Az a fiú te voltál.
– NEM!
– Az a fiú mi voltunk.
– Hol vagyunk?
– Nyugalomban.
– Hol?
– A végtelenben.
– Hol az a kibaszott kés?
– Itt van.
És átnyújtja nekem. Még mindig véres. Nincs vastagsága. Nincs kiterjedése. A pengéje egyetlen vonal. Mégis élesebb mindennél, ami létezhet.
– Mi a szar ez?
– A kezdet és a vég.
– Minek a kezdete és vége?
– Nekünk.
– MIRŐL BESZÉLSZ??
– Nem írunk verset?
– HOGY TUDSZ TE MOST ILYENRE GONDOLNI?
– Csodálatos ez a pillanat.
– MEGŐRÜLÖK.
– Boldog vagyok
Ordítok. Hogy képes megőrizni ezt a síron túli nyugalmat?! Hogy képes minden sérülés után újra összeállni?! Hogyan tudja így szívni a cigarettát, hogyan tud ilyen legyőzhetetlen lenni?!
– Írjunk verset. Én adom az érzést, tiéd a szó.
És lénye egyszerre a végtelenig hatalmasodik. Sérthetetlen acél lény. Hideg arany. Nekifeszülök. Összenyom, összeroppant. Látom a percet, amikor kilépek a nyaraló ajtaján, az őrület határán, és megpillantom a fiú holtteste előtt. És már látom, hogy az én arcomat viseli. És már látom, hogy az én késem ölte meg. Ő csak áll, és cigarettázik, úgy, ahogyan csakis ő képes, szenvtelen arccal, elméje tele gondolatokkal. Aztán egyszerre rám mosolyog. És a saját mosolyomat látom, és a saját arcomat látom, és úgy érzem, minden én vagyok, és úgy érzem, mindezt én akartam.
Reggel van, a szél a függönyöket lengeti, a nap sugarai ébresztenek minket, fehér takaró, fehér párnák. Engem ölel. Egymás mellett fekszünk, felébredek a mellkasán, a gusztustalan, szőrös mellkasán, és ő rám mosolyog. Úgy ahogy mindig szokta. Azzal a mosollyal, amitől annyira rettegtem. Szerelmes mosoly. Boldog, annyira boldog, mint még soha.
– Kitépem magam ebből az őrületből! Renddé fagyott jeges félhomály! – ismét csak üvöltök, eltorzulok és rázkódom, menekülnék, de nincs tér, nincs semmi, csak ez a rettentő vers. A mi versünk. A mi visszataszító művészetünk.
„Te is ezt akartad. Szavakkal tettél tanúbizonyságot, már az első alkalommal, mikor találkoztunk. Tudtam, hogy rád vártam.”
– Gyönyörű sorok. Nyisd meg te is szíved, s szavaim szivárványát adom.
És én egy pocsolyában vagyok, ő pedig felettem áll a késsel, és szenvtelenül néz. A vérem csorog a késről, istenem, a saját vérem! Lehajol hozzám, megsimítja hajam, beszívja az illatom.
– Örökre lezártalak egy csillag fényében. Kezemben kard. Őrizlek, vigyázlak…
– Nem akarom folytatni a verset.
– Ugyan már! Megint baj van?
– Azt mondtam nem!
– De teljesítettem a kívánságod. Most te jössz.
– Miről beszélsz?
-A kés. A kezdetünk és végünk. Megölhettél, de most nézd meg, mi van a végtelen és a semmi láthatatlan partjai közt.
– Utálom ezt az irodalmi hablatyot.
– Akkor csak nézd.
Felemeli a kést, és a vonal kettéválik.
Imádomazérintésed.Beleszerettemazillatodba.Ölelniakarlak.
Érezniakarlak.Mindengondolatodazenyém,mindenrezdülésedb
enönmagamlátom.Szeretkezzvelem.Eggyéválunk,csodáskápr
ázatnemtudunkegyéválnidemindiörökkéeztavágyatakaromsz
eretni.Csókoljhatoljbelémemésszellángoljvelemimádomazilla
todahogyizzadszahogynyögszapéniszedaszámbnamohóőrüle
tbeleakaroktúrniahajadbabeakarokteljesülnisohanemakarok
beteljesülnikarmoljbelémtépjszétegyesítsszeressöljmeghatal
masodjelrajtamsemmisüljmegvégrebennem.
Itt nincs csend, de én megteremtem. Minden gondolatom valóság. Most végre nyugalom van. Annyira fáj minden, sajog és lüktet, mégis érzem hogy csendesülni kezd.
– Hol vagyunk? – kérdezem.
– A végtelenben – mondja, és mosolyog. Ahogyan csak ő tud. És rágyújt, úgy, ahogyan csak ő tud.
– És most mi lesz? – kiáltok fel erőtlenül.
– Mostantól örökké együtt leszünk. Mester és tanítvány. Annyi minden maradt bennem. Annyi mindent akarok neked adni. Végtelenül sokat. Annyi szeretet maradt bennem. És csak te vagy rá érdemes… Csak te.
– Hol a kés?
– Megölhetsz, amikor csak akarsz. Nem bánom. Én elfogadlak és szeretlek. Te és én, ez mágia, ez végzet. Teljesítem a kívánságod, mert akkor teljesítened kell az enyémet.
– Szeretlek.
Szeretlek…
2 hozzászólás
Szerintem azért nincs hozzászólás, mert ehhez nem lehet hozzátenni semmit.
Emlékeztetett egy King novellára, az szólt az örök visszatérésről hasonló módon.
Kissé "bizarr", olyan mai világba illő, szóval nem az esetem…ennek ellenére tetszett!