Zene füleimnek

Csüggedten áll a pláza közepén. Vidékről jött a fővárosba rokonlátogatóba, de eddig ki sem mozdult a lakásból, teljesen megrémítette, amit az erkélyről látott. A szűnni nem akaró gépjárműfolyamot figyelve idáig el sem tudta képzelni, hogyan juthatnak át a járókelők a túloldalra. A hetedik napon aztán mégis erőt vett magán, ha már itt jár, feltétlenül meg kell néznie a híres bevásárlóközpontot. Mit szólnának otthon, ha úgy menne haza, hogy egyetlen nevezetességet sem tekintett meg. Hát tessék, most itt van, ámulhat a forgatagon. Dobhártyája már egy félórája könyörületért esedezik. Csöndes sarkot keresne, de hiába. Feje fölül kellemetlenül éles hangon ordít a hangszóróból a legújabb sláger. Az épületeket összekötő híd túloldalán filmajánló üvölt a képernyőkről. Mobil csörren valahol az ékszerbolt előtt. Izgatottnak látszó, kissé korosodó férfi próbálja kivenni a beszéd lényegét, de a hangzavar győz. Láthatóan egy fontos információra vár, talán az életét változtatná meg az üzenet, ha át tudna hatolni akár egyetlen szó is a hangképezte sűrű falon. Kisgyermek sír, tüdejét szinte átlyukasztja a nagy igyekezet, hogy aggódó anyja végre megértse menekülési szándékát.
– Tegnap találkoztam a Jocival, és azt üzeni, hogy nem sarpeskediva mongu.
– Micsoda?
– A Joci azt üzeni, hogy egyáltalán nem sarpeskediva mongu.
– Nem értem.
Két barátnő figyeli egymást árgus szemekkel, készen arra, hogy az értelem legkisebb szikrájára lecsapjon. Az alacsonyabb egy nagyot majszolva a csokoládéfagylaltból megismétli:
– A Joci… zeni… Sarkes… uloza.
A hangosbemondó harsányan adja hírül, hogy az első emeleti könyvesboltban ma ötven százalékos kedvezménnyel kaphatók a szépirodalmi könyvek. A barátnőhöz már csak a szófoszlány foszlánya jut el.
– Mit válaszolsz rá?
– Azt, hogy rendben van.
Egy idő múlva a butikokból is elege lesz, egyforma ruhák, a legújabb divatot követik. Neki tetsző, kényelmes nadrágot sehol nem talál. Kimenekül az utcára, talán majd rábukkan egy csöndes parkra, ahol elüldögélhet egy darabig. Az utcai lárma azonban még a legszelídebb reményein is túltesz. Autók dudálnak türelmetlenül, villamos csörömpöl a megálló előtt, légkalapács töri a betont a járókelők fülét tépve. Orgonacsokrot tartogató asszonyok állják útját:
– Viráágot tessenek, viráágot vegyenek!
Még hogy pénzt adjon érte, amikor a kertjében sokkal szebb nyílik. Ezekért a félig hervadt, színüket vesztett virágutánzatokért egy fillért sem adna. Egy gondolat motoszkál csak a fejében: el innét, minél messzebbre.

Fatornyos falujában fáradtan, de szívében jóleső melegséggel száll ki az autóbuszból. Hosszasan szimatolva szívja be az otthon illatát. Az ismerős házak, a számára oly kedves növények meghitten adják a tudtára: ide tartozik. Pár lépés után azonban kezdi furcsán érezni magát. Mintha valami hiányozna. Eleinte nem törődik vele, de a hiány egyre jobban befészkeli magát zsigereibe. A mezőről éppen hazafelé tartanak a traktorok. Dübörgésük elnyomja a lenyugvó napot köszöntő madarak csivitelését. És ekkor rájön, mi az, amit nélkülözni kényszerül: a zaj. Az állandó dübörgéshez szokott füle enyhe zúgással kompenzálja a váratlanul beállt ingerhiányt. A traktorok egyre közelebb érnek, agya élénken nyugtázza a három hét alatt természetessé vált motorzúgást. Kicsit elidőzik a közelükben, mielőtt hazatérne. Másnap megkéri a szomszéd Józsit, hogy esténként járassa egy kicsit a traktort a háza előtt, hadd emlékeztesse a fővárosban eltöltött időre.

Azóta minden este pontosan hétkor kiül a tornácra, Józsi pedig megjelenik, és járatja a motort, ő pedig gyönyörködik a gépek dúdolta melódiában.