A Béke téri fák alatt

Nyár volt, perzselő júliusi nap,
verejték áztatta a testem,
vízhólyag duzzadt lábaimon,
bicegve árnyékot kerestem Pesten.

Tudtam, a Béke téri fák alatt,
egy padon majd megpihenhetek,
s magasra nyúlt, sűrű lombjaik,
a hőség elől kicsit elrejtenek.

Egy asszony mellé letelepedtem,
kiflit majszolt, jókat harapott,
a Szent László harangja kondult,
karórám is éppen delet mutatott.

Szóba eredtünk, mint két jó barát,
kiket sorsuk más utakra vitt,
kinyitotta bús életkönyvét,
elkezdte mesélni, ő miért van itt.

Ahonnét a Hold is elbitangol,
ahová sosem tűzött be Nap,
dohos pince zord rejtekében
alszik éjjelente, mint kitett kacat.

Tavaly még Fortuna kegyeltje volt,
hajnalonként sok gombát szedett,
idén egy fiú lett a kedvenc,
lábnyomát találja sampion helyett.

Sóhajtott, majd előre mutatott,
műlábakon nő futott felénk,
kacajával megtelt a sétány,
tapsolva biztatta a parkbéli nép.

Néhány öreg üldögélt köröttünk,
a füvön vén kutya hempergett,
szánakozva néztem e két nőt,
közel egy óra oly gyorsan eltellett.

Nyár volt, perzselő júliusi nap,
verejték nem marta már testem,
a vízhólyag sem zavart tovább,
úgy éreztem Isten ölébe estem.