A fájdalom túl nehezen kopik,
Értelmetlen emlék, amely úgy szorít.
Hiány és szenvedés foltja, csak
a fájdalmat, s a kínt ontja.
Kopik, de nehezen az éle
megszúrt, s a sebem már vérben.
Nem, nem múlik el végleg
gondok, mely soha el nem égnek.
Mi lesz a vége?
Kérdezem? Bizony ezt teszem.
Nem tudom a gyertyának ragyogó fénye,
választ ad-e nekem végre.
Bebizonyosodik, hogy kopik.
Különben, bú, fájdalom, emlék megszorít.
Megfulladok, s véget ér létem.
Talán választ kapok, hogy tovább éljek.
3 hozzászólás
Drága Atám
Kérdéseinkre égre emelt tekintettel, még is önmagunktól várunk választ.Egy szót, apró vigaszt.
De elkopik a fájdalom, mint ahogy az óra mutatója rója a rovásokat, mi is átsétálunk minden bennünket át sérelmen.A gyertya láng választ nem ad, de homlokráncot simít, hitet erősít!
Nagyon szépet írtál ismét!
Ölellek:Kriszti
Kedves Attila!
Bizony a fájdalom nehezen kopik. Az nem olyan, amit könnyen el lehet felejteni.
Bár ez attól is függ, hogy milyen mély sebet ejtett.
Remek vers, tetszett.
Üdv: József
Köszönöm hozzászólásaitokat! 🙂