időtlen pillanat –
pillangó röpte elragad,
visz fel a magasba
libbenő selyme,
puhán megemel
parányi teste,
lebbenünk együtt
le-fel
a fehérségbe,
a kékségbe vissza
s újra a hófehérbe,
szállunk tisztán az
időtlen mindenségbe…
de a csöppnyi lepke,
pillanatra megpihen,
mint vászon feszül
mozdulatlan,
egy harang széléről
figyel perctelen,
nem sejti,
hogy álmom leejti…
a kondulás
az időtlenségből
időt hasít
kong …kong…
és rendet bont…
4 hozzászólás
Szija Sleepwell
Kedves kis vers ez. Amíg olvastam elrepített az időtlenségbe kicsit engem is. 🙂 Köszi s üdv 😉
szia kedves Beliliafesz, köszönöm, hogy olvastad:)
Több versedet elolvastam. Olyan jó gondolataid vannak, amelyeket versben örökítesz meg. De volna egy kérdésem: Miért nem foglalod szabályos mondatokba a verseidet? Sehol egy mondat, ahol nagy betűvel kezded, néhány … de a mondatoknak sincs vége.
Ezt csupán azért jegyeztem meg, mivel sokkal, de sokkal többet érne mindegyik versed, ha ezt szem előtt tartanád.
Barátsággal mondtam el.
Kedves Kata!Megtisztelő a figyelmed és a jövőben figyelni fogok erre is..nagyon szépen köszönöm!