Mint, aki titokban mániákusan tart
a végső elmúlástól.
Hosszú, bejárhatatlan távokban
az ember kisebbedik,
akár a legtöbb szorgalmas hangya
egy természeti piramisban,
ahol egyeduralkodók,
és nem a termelékenység
követeli a rendet.
Mennyi minden elmondandóm
lenne arról,
hogy miként, s vajon
hogyan jutottam idáig,
ahol most tartok,
vagy épp nem tartok.
Gerezdekre vágott almaszeletek
rostos héja alatt állítólag még
most is C-vitamin lapul,
mégis levágjuk a gyümölcs héját,
mert így komfortosabb. Ki érti ezt?!
Miért létezik, hogy inkább
szótlan-némán egymást
bámuljuk rezzenéstelenül,
s nem akarunk figyelni,
szólni, kérdezni a másiktól?!
Miért nem voltam én
sem képes szívem
megérzéseire hallgatni,
s inkább a benső hangok
szelídített szimfóniáit magamhoz ölelni?
Mint egy hányingerig fokozott fejfájás,
ami – nagyon sok esetben –
az istennek se múlik el hamar,
akármennyi tablettát vesz is
be hozzá az ember.
A szűk terek nagyszabású sarkaiból
a tágasság zugaiba vonultunk át végül,
ez is tévedés volt.
A jövőbeni viszonyítási pontokhoz
talán el kellene még
egy-két lehetséges viszonyítási pont;
főként az egyre zavarosabb
nemzetközi szituációk okán!
Gondolataink keserű kávéjában
a szándékos zacc-maradványokat
hiába is kavargatjuk,
azok ott léteznek majd tovább,
miután az émelyítő
feketeleveseinket rég megittuk.
Vizelettől és évtizedek bűzétől
nehéz a levegő.
Sose volt még ennyire
ideiglenes semmi,
s folyamatosan egyre
szivacsosabb törökméz-ragadósággal érzem,
hogy nem állok sem a helyemen
vagy épp a helyzet magaslatán,
mert mindenből kifoszt,
kirabol ez abszurd,
nonszensz Világ!