A lét megkísértése

Hajnali három; egyszerűen felkelsz
és ott állsz a tejfehér hajnali szorongásban,
és mindig az a lassú fényesség,
az a ráncokba csorduló káprázat hajnali három,
mostanában mindig, arcodon érzed
szétfolyik a vécé túlvilági kékje,
a szívben szóközök hasadnak –
Az Életre nincs bocsánat, mondod,
csak úgy odavetve, alkalmi munka ez is,
legyintesz, a remény:
ahogy szórácsokat képzelsz az égre ragyogásnak;
szívembe szivárog a fertőző genny-góc szenny,
felvonyít ahogy bőrödön átüt az emlékek hullafoltja.

De valahogy szinte már megértem,
hogy összezsúfolódik mindig
az a sok információ a fejedben,
amit közölni szeretnének velem
a szintén manipuláló hatásfokú
bulvár-média hatalmai.
Túl sokká lett a kinti Világ.
Ilyenkor a nappali megváltozik,
leírhatatlan mélysége lesz.

A tárgyak elkezdenek mást
is jelenteni önmaguknál.
Mintha régi-jó ismerőseid,
barátaid volnának;
naponta törlöd alattuk a port,
szösszenetnyi baka-pelyhek gócait.
S azon töprengsz,
ha bizalmasan megoszthatnád
egyedül csak teveled alamuszi titkaik,
vajon neked mit suttognának halló füleidbe?!

Estefelé még holt-fáradtan hazaesel a melóból,
mondván:
a Francba már az egésszel!
Te miért nem kaphatsz
két hetes fizetett szabadságot?!
Mert az csupán rabszolgahajcsár
Főnökeid egyedüli kiváltsága!
Miközben jóformán végiggürized marcangolón,
hajtva az egész semmirekellő életed
egyszer majd felébredsz a Valóra:
becsaptak, átvertek, hazudtak neked is,
akár a millióknak,
akik még elhitték, hogy Jobb,
s talán élhető lesz a Lét!
Szemed szivárványhártyája csak félig látszik,
mint egy részleges napfogyatkozás,
olyan, de nincs benne semmi szomorúság.

Így leszünk kiraboltak hurkolgatjuk
perceinket páfránylevélminták
sarlóvá fogyó holdak sehol-sincs
anyák figyelnek minket szaporítják velünk sorainkat…