A menny és a pokol.

Ki életében jót tesz,
Az mind a mennybe megy.
Rá várnak ott az angyalok,
Ha oda ér, majd velük andalog.

Ki gonosz volt egész életében,
A pokol várja, s bünteti minden ízében.
De azt senki sem láthatja előre,
Milyen lesz ott a poklok tüzében égve!

Időtlen boldogság élte jutalma,
Már nincs a gonosznak rajta hatalma.
Mindenki, míg földi életét éli,
Hogy a Mennyben mi vár rá, föl se méri!

A pokol rektora maga a Belzebúb,
Bűnös lelkeket vár, a pokloknak kénes tüzét hevítve,
A bukott angyal, kit saját bűne a pokolra küldte,
„Isten” volt az, ki az angyalok közül Őt elűzte!

Isten ítélő széke, vajon hol van?
Oda lehet-e majd jutni boldogan,
Az ember, míg él, mind azt kutatja,
Míg lelkét, gyarló kétség uralja.

Most és mindörökké kárörvendve várja,
Hány és hány, bűnös lelket mind, majd bűnhődni látja.
Jó lenne azt megtudni egyszer tán,
Van-e új lehetőség a bűnhődés után!

Ki tisztességből, életében jól vizsgázott,
Ki mások életére is vigyázott,
Ki szépre, jóra tanított mindenkit,
Átélheti tán azt a boldogságot, a mennybélit!

Mi sorsa, oka van-e a földi létnek,
Az EMBER a lelkével tovább élhet?
Mi az, mi hajtja a gonoszra,
Vagy mi az, mi képessé teszi a jóra?

A jónak jutalma: Égi boldogság lehet,
Hogy onnan Fentről, újabb sok jót tehet!
Vagy tán kezdhet újabb, próbára tévő életet?
Lehet-e a mennybéli idő után, egy újabb KEZDET…