Váltakozva peronon állunk.
Állunk a megváltozott Időben;
vakvágányok mellékzöngéjét követjük tisztán,
fegyelmezetten, szüntelen.
Itt a létezés öröme, hogy merünk felkelni,
s újra reménykedni érvényt veszti
– mi egykor felbecsülhetetlen,
s tán legbecsesebb volt!
A vérrögök sziklákat, aprócska gátakat
emelgetnek bennünk szótlanul,
akár a néma gyilkosok kik csöndben lefülelnek,
s megölnek, fojtogatva éldegélnek!
A Lét végtöredékét szórja immár egykedvű
s méla közönnyel,
miközben felszín alatt immár
a zabáló halál motoz, falatozik…
Arcunkra rárakódik az évszakok évgyűrűje:
Hó, korom, égbolt
megtöretett könnyei felénk küldözgetik
még égimeszelő üzeneteiket!
– Csak önmagunkban emésztődünk,
s szabadon hagyjuk hogy az önsajnálat
mint vadállat fokozatokban
megemésszen minket!
Szíveink mélyén tátongó
fekete fenyegetéssel mered
ránk az elszalasztott boldogabb évek
virágbontó tavasza, nyara.
Az élet evilági mindenség-bölcsője,
melyben újító szerelem tán megfogant!
– Így állunk, álldogálunk
s várakozva a biztosabb kezdés reményében,
s észre sem vesszük a felszín alatt titkosan
s egyénien mennyi rejtett súlya,
mozgatórúgója titkos mechanikája van
az elfelejtett részletek gazdagságának,
apró töredékek láncolatának!
S ha egyetlen pillanatra megtévedtünk
a biztos bizonytalanban
– a jövő homálya elidegenítve minket figyeltet!
Tegyük fel magunknak az örök Egy-kérdést:
Honnan kellett, hogy elinduljak,
s vajon meddig értem-e?!
– A kétségbeesett magunkat elhagyás,
s feladás legtürelmesebb gyilkosunk,
hisz nem kérdez sokat!
2 hozzászólás
“Csak önmagunkban emésztődünk,
s szabadon hagyjuk hogy az önsajnálat
mint vadállat fokozatokban
megemésszen minket!”
Rendkívül mély és valós gondolatok. Ha felismertük, ne hagyjuk, hogy így legyen!
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita! Köszönöm! Én is hasonlóképpen érzek! Kellemes hétvégét!