A Pusztai Farkas

Hermann Hesse emlékére

Ősz hajtincsek ezüstjét lengeti a halk őszi szél.
Ócska, szürke ballonkabát szövete zeng gyászzenét.
Szikár sziluett áll mereven a nem-lét közepén.
Korcs látomás. Űzött vadállat. Kiált: „Ez vagyok Én!”
Én… Homályos, agya mélyén elrekkentett fogalom.
Bomlott elme kalandozik ismeretlen utakon.
Spirálok a kék íriszben. Világok fényképei.
Fekete lyuk a pupilla. A semmit fényképezi.
Szenvtelen, objektív retina. Valótlan valóság.
„Én vagyok a nagy Senki maga! A mindentudó Árny!”
– rezeg a rekedt, fád hangszál, s az ürességbe kiált.
A száraz farkastorokba szikeként metsz a hiány.
Énláncba öntött, széthasadt, örökös színháztudat
ópiumarchívumban feljegyzések után kutat.
Alélt rekurzióba forduló acéléjszakák
mezején kutatja a szabad fenevad önmagát.
,,Mozart, Goethe, Nietzsche, lángagyú, bolond fivéreim!
Zenéltetek… Verseltetek… Agyaltatok… Ó, de min?!
Sok bús barom… Az hittétek, tán majd értékel a kor.
Nem tudjátok, hogy sosem volt, idő, tér, hol és mikor?!”
– cinikusan suttog a jégkék mélység éterébe…
„Isten, te vén komédiás… legjobb vicced az Élet!”