Sokat tudok már, mit az életről tudni kell,
Mégsem tudom azt, Téged hogyan feledjelek el!
Megtennék mindent szerelmedért,
Gyengéd csókodért, izzó forró ölelésért!
Várnék is rád, míg életem tart,
Átúsznám érted a tengert, kiállnék bármily vad vihart!
Érted dobogó szívem tenném a kezedbe,
Add kezed a kezembe, hadd repítselek el a végtelenbe!
Ezer-cseppnyi boldogságot csennék az életedbe,
Gyermeked ültetném szelíden az ölembe.
Van még tán sok, mit adni tudok,
Ha velem van az Isten s az angyalok.
Gitárom húrja még bánatosan zeng,
Szívem kitárult, s eszem azon mereng,
Remélni szabad-e szerelmedet,
Felkínálni cserébe, megmaradt életemet.
4 hozzászólás
Kedves Rezső!
Érzelemdús versed kellemes lágy dallamai mellett megpihentem. Valaki érzelmeidet biztosan kiérdemelte. Lágyan hullámzanak a sorok, jó olvasni ilyen tiszta érzésekről.
(Az utolsó szakasz 3. sor végéről töröld a vesszőt, megtöri a mondatot!)
Szeretettel üdvözöllek: Kata
Kedves Kata! Köszönöm, és a csillagocskákat is, no-meg a tanácsot is!
A "kiérdemeltére"sajna nemleges a válasz! Vannak ily' lányok… akik csak játszanak…
Azt kel gondolnom, hogy a mai világ – A VV. azaz a valóvilág ! 🙂 😀 – nem igazán kedvez a tiszta érzelmeknek!
A 3.sor végéről elgondolkozom! Bár a vers több éve íródott, még most is azt érzékelteti a vessző, hogy megálltam a gondolattal, egy vesszőnyire – ha szavalnám akkor itt felemelném a hangot, egy lélegzetvételnyire, és így jön a következő gondolat, hogy nemcsak remélni, hanem felkínálni…
Mégegyszer köszönöm, és örülök, hogy tetszett neked!
Üdv.: Rudy
Kedves Rudy!
Nagyon tetszett az elgondolkodtató, szomorkás hangulatú, reménykedő versed.
Egészen meghatott. Kívánom, hogy ezentúl soha ne légy magányos, hozzon Neked az élet mindent, amit Te szeretnél!
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm. Örülök, hogy tetszett S bár igazad lenne… hogy a lelki magányomnak vége lehetne..
Üdv. . Rudy