Fekete busz robog keresztül az éjszakán.
A város kihalt, a környéken, hol áthalad,
a közvilágítás is csak szórványokban ég.
Utolsó járat, a fedélzeten meggyötört,
zsákutcákat megjárt, elarctalanadó arcok,
zsebükben korábbi énjeik tűzmarta fényképei.
Elvarázsolt csíkok mentén haladnak a kerekek,
a hold fénye csillog a fehér festékvonalakon,
az út utolsó mutatója…
Kanyarok házak, majd már csak lámpaoszlopok között.
Lassú fékezés, a fedélzeti lámpák kihunyása,
egy életunt hang a mikrofonba: végállomás.
A járatról leszálló, kivehetetlen körvonalú alakok,
Tovabámuló, torz tekintetek.
Csupán egy olcsó villanykörtékkel kivilágított
tábla egy fekete ködbe burkolózó betonoszlop alatt:
végállomás.
Innét már nem indul semmi senki, sehová.
2 hozzászólás
Nem első "versed" amihez most néhány gondolatot fűzök. Jó gondolataid vannak, de kérdem én: miért írsz prózában verset? Ne haragudj érte, de jobb lenne, ha kicsit barátkoznál azzal, hogy akkor szép a vers, ha a sorvégek összecsengenek, ha ritmusa van a soroknak. Nem folytatom. Mint fiatal diáknak, neked ezeket tudnod kell. Nem akarom kedved szeni, mert biztosan menne, ha próbálkoznál.
Még egy tanáccsal szolgálnék.
Ha szerinted kész egy vers, akkor várjál vele, ne küdd el azonnal sehova. Időnként nézd át, biztosan mindig tudsz rajta szépíteni. Egy-egy sorban levő szavakat elhelyezheted úgy is, hogy a sorvégek rímeljenek. Meglátod, menni fog, mivel jó fanáziával vagy megáldva.
Sok sikert kívánok!
A tompa ritmus nekem benne van így is, hogy nem cseng össze sorvég. Melankólikusságát ez érezhetőbbé teszi számomra.
Tetszett a versed Kedves Balázs! Gratulálok!:)