a szegény ember kapcának hívta,
abba csavartuk lábunkat
mert jobban melegített a csizma.
Kedden délután havazott
sétálni mentünk az unokámmal,
csizmát húztam a lábamra
amit jól becsavartam kapcával.
„Tóni, ily szegények vagytok
még egy pár zoknit sem tudtok venni?
Tudod, meggondoltam magam
én már nem is akarok kimenni!”
Ölbe vettem a csöppséget
és szeretve magamhoz öleltem:
„Elmesélek most valamit
arról, amit a lábamra tettem.”
Lehúztam egyik csizmámat
lábamról lecsavartam a kapcát,
leterítettem a földre
's figyeltem a csodálkozó arcát.
„Tudod, valamikor régen
én is akkora voltam mint te ma,
elkaptam néném csizmáját
de volt ott egy nagyon kis probléma.
Vagy a csizma volt kicsit nagy
vagy a lábam volt még nagyon kicsi,
három kapcát csavartunk rá
hogy én tudjam a csizmát viselni.
Akkor még mi nem a csizmát
pászítottuk az én kis lábamhoz,
hanem kapcával a lábam
a testvérem kinőtt csizmájához.
Sohasem kaptam új csizmát
mert én voltam a legkisebb gyerek,
amit a testvérem kinőtt
ha rossz is volt, mindig azt kaptam el.”
Most megölelte a nyakam
és gyengén egészen közel húzott,
halkan a fülembe súgta:
„A Mikulás hoz neked egy ujjat!”
Tegnap újra itt volt nálunk
két „A négyes” fehér lapot hozott:
„Anyum nem akart pénzt adni
de én most neked csizmát rajzolok.”
Körülbelül így néz ki most
a Mikulástól kapott új csizmám,
„Igaz, felhúzni nem tudod” –
mondta, „ De így majd, többször gondolsz rám?”
Egész úton csak figyelt rám
el nem engedte volna a kezem:
„Attól félek, hogy elesel
ha én a te kezed elengedem!”