Újra s újra elindulok egyik-másik úton,
hogy volt-magamhoz visszatérjek;
előbb-utóbb rendre mindig megtorpan
bennem a kishitű, ostoba gyermek,
aki még váltig elhitte,
hogy bár vannak s tán lesznek
sárkányok, gonosz boszorkák,
démoni lidércek,
csalogató cukrosbácsik,
egy védőangyal egyedül
csakis rá vigyáz.
Előbb-utóbb egy nagy, fekete
márványkőtömb-kapuhoz elérek.
“Ez itten már az Alvilág kapuja!” – hirdeti
a kőbe vésett írás.
Cserepes ajkam, kiszáradt torkomban
rettenet csücsül,
miközben csontváz-testű
őrködő őrt látok közeledni felém,
aki csontos kezével int
s mutat előbbre:
“Tessék bátran belépni!”
Pufók testemből már csupán
por s hamu maradhatott,
s most Lelkem is egyedül van,
nincs mellette hűséges
barát-árnyéka sem,
aki tán még követni
merészelné a nagy,
bizonytalan ismeretlenbe.
“Na? Mi lesz már, kedves Uram!
Nem érünk rá napestig!”
– suttogó hangokkal
a kósza árnyak, kik akárcsak
Odüsszeuszt, engem is körbevettek,
megszólítnak`, s a nagy ódonkapun
beljebb vezetnek.
Előbb nagy Justitia-mérlegre állítnak`,
s megmérik bűneim, tetteim,
boldogságom unciás súlyait.
A mérleg nyelve billegve táncolni,
hullámzani kezd,
majd lassacskán megállapodik.
Vajon, mennyit érhettem
átlagos-közönséges halandóként
a létezés egészében?
Három hófehér palástot viselő
Angyalból az egyik karon
fog, máris elvezet.
Lelkem búsongó igazgyöngyöket hullat;
úgy tűnik, mintha az Angyal megértené,
és vigasztalni szeretne,
mert pehelyszárnyaiból
egy nagyobb tollat fájón kitép,
s óvatosan szemeimet érinti.
A könnycseppekből váratlan-hirtelen
gyémántok lesznek!
Mennyi haszontalan anyagi érték
az őszinte boldogság helyett.
Egy másik teremben, egy hófehér
elefántcsonttrónuson
egy aggastyán bölcs ember üldögél.
Mintha szakállas,
borzas fejű Diogenészt látnám.
Int a kezével, hogy pőre-meztelen
Lelkemre hófehér tógát adjanak.
Végre, kicsivel kényelmesebb!
“Ember maradtál-e a Földön?
Nem öltél, nem bántottál-e senkit?!”
– kérdezi egy mélyöblű hang.
“Mindig is féltem az élettől!
S bár gyáva embernek mondtak
sokan, igyekeztem rendezett életet élni,
bármily viszontagságos volt minden!”
– feleli lelkem.
“Boldog voltál-e halandó életedben?!”
– jön egy másik találós kérdés.
“Úgy hiszem, a boldogság,
akárcsak a levegő, mulandó,
mégis voltak gyönyörű perceim,
melyeket nem cserélnék el
semmi pénzért!” – felelem.
Az aggastyán-ember
hosszasan csóválja a fejét,
majd biccent, s engem a kedves Angyal,
ki tollával vigasztalt, továbbkísért
a testetlen Nirvána-semmi felé…
1 hozzászólás
Szeretettel: Rita 🙂