Emlékek közt ülök,
s irogatom napjaimat,
ficánkoló tollakkal
mozgatom karjaimat.
Szárnyalok messzi,
a vadregényes időkbe
szárnyalok anélkül,
hogy egy sirály mellém
szegődne.
Gondolkodom,
mi lettem,
miért születtem,
s, hogy kinek köszönhetem,
gondolkodom,
ki leszek,
s mit teszek,
és mi lesz,
ha egyszer nem leszek.
Álmodozom…
Takaróm friss
puha szellő volna,
vánkosom a szomorú hold,
ő soha nem álmodna.
Csizmám egy óriási,
mintás kalendárium lenne,
lapjai a nagy hírmondók,
s én hinnék is benne.
Aztán nap fénye lenne
gyűrött és izzadt ingem,
kifacsarnám belőle
sorra az én fáradt lelkem.
Álmodozom…
S aztán én majd elmegyek,
s ha nem leszek,
akkor fentről integetek,
s új, és új titkokat keresek,
és mindenkit szeretek,
kelek-fekszem veletek,
imádkozom, hogy ti ott lent,
ott a mélyben, mely fénylik,
a legtovább éljetek.
S akkor, mikor utam véget ér,
engem egy új álom elkisér,
oda, hol a fa az égig ér,
hol nem folyik el ostoba vér,
hol mindenki a szeretet
nagy szívéből falatokat kér.
S akkor, mikor én elmentem innen,
vajon megváltozik-e minden?
nem, én ezt nem hiszem,
de nem is kell, hogy elhiggyem.
Hinni dicső, csalódni nem szégyen
fohászkodni édes, s hinni abban,
amit csinálsz: az az élet.
Álmodozom…
Tollak pihegnek mellettem,
papírok hullanak a végtelenbe,
ugrok én utánuk, bele
az én véges életembe.
Titok lenne odalent, hisz'
mi sem vagyunk sokkal fentebb,
nem, nem vagyok én erős,
nem vagyok senkinél szentebb.
Mert nem akarok lemenni,
nem kísértem én a végzetet,
beteljesül az magától is,
addig száll szárnyakon a képzelet.
Itthon vagyok, otthon magamban,
itthon vagyok, hol
otthonom honol a szavakban.
1 hozzászólás
Szia! Tetszik a versed, könnyed a lejtése és a rímek is jók!
üdv.