Látom, fáradt két szemed,
Le-lecsukod csendesen.
Fáj már neked az életed,
Hát húnyd le szép szemed.
Nem fog semmi fájni már,
Fáradt sosem leszel,
De nem érzed többé az örömet,
Nem látod a hajnali fényeket.
Örülj még az életnek,
Keresd a régi fényeket.
Ne menj el tőlem, mert hiába,
Követlek, akár a halálba.
7 hozzászólás
Ügyes alapokon nyugszik a versed, de érdemes lenne még egy kicsit “rágódni” rajta. Több is van benned! Hajrá!
…nagyon tetszett!köszönöm!…aki tudja hogy valaki el fog menni hamarosan..örökre,és elolvassa ezt a verset…talán kicsit könnyebbé teszí a búcsút,és megkönnyíti az elmúlás fájdalmát…ha csak arra a néhány percre is amíg elolvassa ezeket a sorokat!
Nekem az tetszik az írsaidban,
hogy mély érzéseket feszegetsz.
Daróczinak abban igaza van hogy még csiszolni lehetne,
de ennél fontosabb az hogy ilyen dolgok kikívánkoznak belőled.
A “köntös” majd egyre szebb és jobban szabott lesz, de a “belsőd”
az maradjon mindig ilyen lázadó, erős.
Remélem érted mit akarok itt összezagyválni 🙂
Gratulálok
Szirom
Nekem tetszik, kedves szunyókálós, de nagyon komoly üzenet:) Gratulálok!:)
gyenge József Attila utánzat
Nagyon szép..megható.
igazán grati: d.p.
Kedves Zsázsa, hát olyan hamar béfejezted.
A folytatásra is kíváncsi vagyok.., szépen indítod, aztán lefejezted az indulót, lásd az utolsó két sort.
Nem engedek, folytatnod kell!
Szia , Inda.