Összeláncolt hinták a játszótéren,
a kapun lakat, de játszol. Kérem
a kezed. Gyere, hadd vezesselek
befelé: meleg van. Remek gyerek
lehetnél, ha nem kódolnák beléd
az önsorsrontás megannyi jelét,
tiszteletet kivívó harcokat
a képzelt hatalomért. Karcolat
csak a gyermekév, ha visszanézed
majd kronologikus körképed
felnőttként…elsős kicsi gengszterek
lábai előtt gyengék fekszenek,
mert ütni már tudnak, mint a nagyok.
December. Karácsony. Kint s bent ragyog
a látszat. Rajzolnak ajándékot
a fa alá: mégsem találnék ott
semmi olyat, mi gyermeknek való:
nincs autó, baba vagy hintaló,
csak rács. Mögötte szomorú ember,
pálcikából: az apja. „De megver
anya, ha meglátja, mert ez titok!”,
súgja. S ő az, kit én ma megszidok,
mert nem figyel. Nem kérdezem tőle
már, miért nem jött tegnap. Beszélőre
ment. Nyolc évesen. „Megölelhettem,
képzeld, és beszélgethettünk ketten,
de ne mondd el senkinek!” Tetvesen
jött iskolába. Azt a szert veszem
hetente –preventíve- már én is,
mert reggel az az „Andrea nénis”
puszi, hozzábújás nem maradhat
el holmi viszolygásból…alattad
a talaj tán már holnap kicsúszik,
de most figyelj, és számolj ma húszig,
s a betűket leírni, ezt tanuld
meg, csak ennyit! S ha majd az elvadult
otthonokból új vadhajtásokat
oszt a peremre szorult láncolat,
s meghalnak hatodikban, Dunába
csúszott autóban, más csak kába
fejjel olvassa, bulvárhír gyanánt,
hogy egy osztály az egyik angyalát
veszítette el…szépít az emlék,
persze, de az a gyermek még nemrég
itt ült az iskolában, az egyik
kis lázadóként. Talán a mennyig
jut… Kivernek pár ablakot naponta,
mert nem volt, aki fogta és karolta
volna őket otthon. A törzslapon
az anyja helyett kereszt, s egy barom
az apja, ki részegen rugdalja
délutánonként. Legeslegalja
ez a réteg, ahonnan ők jönnek,
s amelyik módszeresen öl meg
minden csíráztathatót, ami bennük
elvethető lehetne. Szeretjük
őket. Mást tenni nem nagyon lehet.
plántálni lelkükbe itt elveket
is csak addig, amíg falon belül
vannak. Ha kilépnek, úgyis elül
mindaz, ami majd ahhoz kellene,
hogy legyen gerince és jelleme,
mert jónak lenni itt már nem divat,
s nem talál helyet: jobbat, másikat.
12 hozzászólás
Nagyon aktuális és égető társadalmi problémánkról írsz nem felülről, távolról szemlélve, hanem minden tiszteletemet rabul ejtő empátiával, szeretettel, aggodalommal, s a Tőled megszokott profi módon.
Gratulálok. a.
Szia Szkít!
Jó, hogy feltetted ezt a verset, mert ebből is látszik, mennyire hasonlóak vagyunk. Nálam is ma jelent meg egy ilyesmi. Az Andrea nénis puszikat én is ismerem. 🙂
És igen, érdemes ezért élni, ezekről írni, téged olvasni pedig mindenképpen!
Be is jövök ide mindig, mert megéri. Magam is megerősítést kapok, bár sziklaszilárdan hiszem, hogy nem csak "lehet", hanem biztos is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Szkitia!
Lefogadom, hogy te vagy az az Andrea-néni.
Nagyon szeretheted a gyerekeket, de ha hivatásod a tanítás, meg is értem.
Jó, hogy ilyenről is írsz.
A vers egyébként nagyon profi, de ezt már azt hiszem írtam neked.
Tetszett.
Üdv: József
Kedves Szkita!
Lenyügözően írsz! A téma is nagyon megragadott. Hogy úgymond én is falak közt nőttem fel, bár nem javitóban. Ezért sok mindent írhatnék most ide, de nem férne ki. Több embernek kéne olvasni ezt a verset, mert rávilágít olyan dolgokra ami mellett bizony sokan elmennek. Én hiszem, hogy minden helyzetből van kiút, de ahhoz kellenek a jó emberek. Röviden ennyit tudok hozzátenni.
Gratulálok nagyon jól megírt versedhez!
Barátsággal Panka!
Nagyon köszönöm Nektek. Ez sem javító, hanem egy "sima" általános iskola…vannak ilyenek. Vannak az elit-sulik, s vannak, ahol nem a tantárgyi versenyek eredményeire gyúr az ember, hanem sok esetben csupán a túlélésre. Ahol a gyerekek enni kapnak, ahol télen melegednek, s ezért várják a hétfőt, mert otthon, hétvégén, mindezt nem…s ezek mellett valamiféle "okosságot" is kapniuk kell. Csak nem mindegy, hogyan. Én örülök, hogy ezt a helyet és őket találtam…
Komoly és mély gondolaok, megoldásra váró gondok jelennek meg szépen-felépített versedben. Csodálom ezt a módszert, amit követsz, s nem egykönnyn lehetne ebben köveni Téged. De nem tudom miért, én mintha ezt már tegnap olvastam volna s írtam is hozzá, de most nem találtam. De legalább volt rá okom, hogy ismételten átnézzem, mert nem mindennapi alkotás.
Gratulálok szeretettel: Kata
Hűűű, ember! — csak ennyit mondtam, félig hangosan és újra nekifogtam az olvasásnak.
Szítia, kedves, gratulálva köszönöm, hogy betekintést adtál a magad körüli élethelyzetekről. Ebbe a "vers-szociológiába" belesűrítetted a ma kiáltását a holnapért, jövőnkért.
Szkítia, neved is ős-folytonossága a szomorú magyar jelenben élőknek.
Szeretettel, Inda.
Hűűű, ember! — csak ennyit mondtam, félig hangosan és újra nekifogtam az olvasásnak.
Szítia, kedves, gratulálva köszönöm, hogy betekintést adtál a magad körüli élethelyzetekről. Ebbe a "vers-szociológiába" belesűrítetted a ma kiáltását a holnapért, jövőnkért.
Szkítia, neved is ős-folytonossága a szomorú magyar jelenben élőknek.
Szeretettel, Inda.
Annyira büszke vagyok Rád!
Általában nem olvasok verseket. Van egy olyan fura nézetem, hogy a vers unalmas, és butaság. És most a nézetem megváltozott: a vers NEM unalmas, és NEM butaság. Főleg, ha te írod. Csak így tovább! 😀
Lilly
Köszönöm, hogy megírtad ezt a verset. Köszönöm mindazok nevében, akiket megérintett, talán most ezrek nevében beszélhetek/-nék. A mai napon a berentei Szent Borbála Idősek Otthonában megrendezésre került költészet napi rendezvényem ezt a verset választottam, a te versedet olvastam fel, próbáltam valamennyire átadni csodálatos mondanivalóját a magam módján. Remélem, sikerült valamennyire, amint megkapom a róla elkészült felvételt, remélem, nem csalódsz majd bennem túlzottan. :)))
Még egyszer köszönöm a lehetőséget, hogy rajtam keresztül másokkal is meg tudtad osztani a mai napon ezeket a fájdalmas, de gyönyörű gondolatokat.
Szeretettel: Csaba
Vannak versek, amiket nagyon dicsérek, máshol bátorítok, vagy próbálkozom az építő kritikával. Ide azonban egy szó sem kell, aki elolvassa, az tudja, mennyit ér. Én is köszönöm Neked.