– egy találkozó elé –
Mit mondhatnék így, huszonhét év után
nektek, kik mind ugyanezt kérditek?
Most csak ülök itt zavartan és sután –
elménk az időt miként méri meg?
Ekkora távolból mennyi a lényeg,
mi pár szóban is elmesélhető?
Mit borítsak így hirtelen elétek,
hisz lassan múltunk több, mint a jövő.
Négy-öt fénykép, ennyi elég lesz talán,
egy kezemben elfér az életem.
Idézzem fel azt a régi iskolám,
vagy hogy hányszor lelt rám a szerelem?
Mondjam el, hogy a sors mit nyújtott önként,
s mi az, amit máig sem értem el,
hogy az a nyolc év feldereng időnként,
s váratlanul a régvoltba emel?
Nem, hiszen lám, most eltűntek az évek,
látom bennetek egykori magunk.
bár néma a száj, a szemek mesélnek,
s öröm, hogy végre így együtt vagyunk.
4 hozzászólás
Olyan tiszta szép a hangod Netelka, bármiről szólsz is ! Zengenek szavaid mint a hid alatt hullámzó patak. És a híd, amelyen jársz, mindig összeköt valakit veled, vagy másokkal, mindig éltet és szeret.
szeretettel fefo
Kedves fefo, nagyon jól estek a szavaid. Köszönöm 🙂
Nekünk jövőre lesz a 20. az általános iskolásokkal. Sok mindet eszembe juttattál ezzel a szép verssel.
Nagyon könnyedén megírtnak tűnik, mintha csak úgy jöttek volna a sorok. Talán az egy "elménk az időt miként méri meg?" sor kicsit túl "sok" nekem.
Üdv, Poppy
Tényleg csak úgy jöttek, mert nagyon feldobott a lehetőség, hogy ennyi idő után találkozhatom velük 🙂
Nekem nem sok az a sor, de azért tűnődöm az észrevételeden… És persze köszönöm 🙂