(Jorge Luis Borges: Arte Poética)
Nézem a folyót, mi idő és ár,
ezer örvény fojt, akár sok emlék,
vérem lét és nemlét közé ömlik,
a folyó csak patak volt, csermely, ér.
Érzem, mi az álom, mikor ébren
mindenem a nincsen: ez a halál,
mitől remeg a hús mélyre ha lel,
mert álom és az éj egy az ábrán.
Látom a napon, éven, csak képek,
emberek halnak és születnek így,
jó és rossz – mind puszta jelkép, ahogy
a dal, a kósza hír – üres kupák.
Látom a vágyon a véget, megáld
az alkony a bús arany, ez a vers,
mi halhatatlan és szegény – ha vársz
lebukik és visszatér, mint a hold.
Néha, ha szürkül látok egy arcot
e kép a gondolat maga, tükör,
minden költemény üveg; nem takar,
nem akar mást, csak a kemény ércet.
Hallom, Ulyssesnek a csoda sok,
Ithát látva csak szerelmesen sír,
és zölden de szerényen szól a sor,
a mű örök, ám a csoda csak sík.
Ez is, mint a folyó – oly végtelen,
gázló, tükör, avagy kő – egynemű,
és Hérekleitosz ugyanúgy néma
és a folyó is végtelen talán.
(2006)
és az eredeti:
Arte poética
Mirar el río hecho de tiempo y agua
y recordar que el tiempo es otro río,
saber que nos perdemos como el río
y que los rostros pasan como el agua.
Sentir que la vigilia es otro sueño
que sueña no soñar y que la muerte
que teme nuestra carne es esa muerte
de cada noche, que se llama sueño.
Ver en el día o en el año un símbolo
de los días del hombre y de sus años,
convertir el ultraje de los años
en una música, un rumor y un símbolo,
ver en la muerte el sueño, en el ocaso
un triste oro, tal es la poesía
que es inmortal y pobre. La poesía
vuelve como la aurora y el ocaso.
A veces en las tardes una cara
nos mira desde el fondo de un espejo;
el arte debe ser como ese espejo
que nos revela nuestra propia cara.
Cuentan que Ulises, harto de prodigios,
lloró de amor al divisar su Itaca
verde y humilde. El arte es esa Itaca
de verde eternidad, no de prodigios.
También es como el río interminable
que pasa y queda y es cristal de un mismo
Heráclito inconstante, que es el mismo
y es otro, como el río interminable.
3 hozzászólás
Huh, nagyon ügyes vagy ha ezt te fordítottad, és miért is fordította volna más…gratulálok, bár án nem tudom h fordítottam volna…nagyon jó a nyelvezete így is..tetszett…. gratulálok!
én fordítottam, bár nem tudok spanyolul:)
köszönöm
Kedves Gábor!
Először is engedje meg, hogy hadd gratuláljak önnek a műfordításhoz. Amennyira a mucsaji spanyoltudásom engedi, úgy látom, nagyjából szöveghűen fordított. Hát igen, Borges ebben a versében olcsó, önrímes megoldást használt, aminek a célja nyilvánvalóan a polgárpukkasztás volt. Viszont az ön pararímei ennél jóval ötletesebbek, kreativitásra vall, hogy nem önrímelt, mint a szerző, hanem a művészi szabadság és a formahűség közti áthidalást hajtott végre. Magam mindig különös figyelmet fordítok rájuk, ha internetes irodalmi portálokon műfordítókba botlom.
Véleményem nem mérvadó, csupán egy 19 éves egyetemista vagyok, aki grafomán módon űzi a műfordítást nem egészen egy éve, bár ez alatt 200 verset sikerült lefordítani, elég vegyes eredménnyel. Viszont tapasztalatlanságom ellenére nem átallom azt mondani, hogy ön professzionalista ebben, legalábbis ez a munkája az. Érdekelne, mennyi idő alatt hozta létre és mi jutatta eszébe a pararímes megoldást, illetve mennyire volt tudatos koncepció az azonos mássalhangzó állományú sorvégződések kiválasztása. Csak mert nagyon kell vigyázni, hogy ne legyen erőltetett, és a forma ne menjen a tartalom rovására, ezért a műfordító néha nem gyárt kínrímet, hanem inkább megváltoztatja a formát, de önnél ezek a pararímek teljesen természetesnek hatnak.
Ahogy látom, ön sem tud spanyolul túl jól… Hogy fordította, szótárral vagy más nyelvből? Mert nem bűn… Nekem is van itt fent egy Borges-fordításom, amit mondjuk erős szótárhasználattal csináltam. Német verseket, bár középfokon tudok németül, előszeretettel fordítok angolból, pusztán a kényelmesség okán, pusztán egyszer-kétszer átfutva a német szöveget… Ha itt jár, kérem, keressen meg a belső postán, mert tényleg érdekel a módszere.
Tisztelettel:
Kántás Balázs