Ember az, ki sivatagban
akar szomjat oltani;
Ember az, ki szállni kíván,
bár nincsenek szárnyai.
Ember az, ki fájdalmában,
széles szájjal vigyorog;
Ember az, ki vidámságát
mélyen rejtve vicsorog.
Ki, hogyha vad, elfojtaná,
ha meg szelíd, letagadná.
Barátokat megaláz,
s ellenséggel paroláz.
Mit kimondott, meghazudtol,
s azt, mi igaz, mélyen titkol.
A semmiséget rettegi,
a világát meg megveti.
Istenének földi mása,
magának csak tagadása…
5 hozzászólás
“Istenének földi mása,
magának csak tagadása…”
Ez nagyon jó!
Különösen ha megfelelően súlyozzuk a ‘földi mása’ kifejezést.
Egyszer, majd néhány év múlva vedd elő, olvasd el és tudni fogod, hogy mit kell változtatnod rajta. Egy alapversnek nagyon jó, de a kidolgozás felületes, holott van tehetséged a versíráshoz. Hajrá!
Az első versszak -úgy érzem- nehezen indul, de a végére úgy érzem belejöttél. Az utolsó két sor tényleg nagyon találó, és természetesen az egész vers is.
Van sok igazság benne! De azért én még mindig hiszem, hogy az ember ennél sokkal több …
Szókimondó! Ettől függetlenül tetszik!