Valami ujjat hozott a tavaszi szellő
homlokod sötét lesz mindig az őszi felhő,
néha nagyon meggyötör ameddig veled van
és nem tudsz te gondolkodni sem nyugodtan.
Nem ettél volna kolbászt vöröshagyma szósszal
egyszerű volna elmesélni egy pár szóval,
nem kellene a fogad összeszorítani
de nem szoktak ma már erről, egy szót sem szólni.
Sok benned a szél, nem tudsz már nyugodtan ülni
ha észrevennék, ki tudna a két szemed sülni,
a szemed könnyezik, azt gondolod felpukkadsz
mocorogsz a széken, és kínodban csak hallgatsz.
Itt most a kérdés: Mi lesz a legjobb megoldás?
Csak attól függ meddig tart még az előadás,
kimenni most nem lehet, ülve maradni kényszer:
Megismétlik a tapsot, háromszor vagy négyszer.
Megpróbálom mostan kiereszteni halkan
de azt mondják annak, mindig erős szaga van,
lehet, hogy mellettem nem veszi észre senki
hangosat azonban, azt meghallja mindenki.
De most már én nagyon megpróbálni sem merem
miért is nem nagyobb most itt ez a kis terem,
nem vagyok tisztában a következményekkel
nem kellene itt ülnöm, ily‘ dülledt szemekkel.
Akkor hátra ülnék valahol egy sarokba
lehet az illat bent maradna a nadrágban,
nem volna baj, ha hangosan is gondolkodnál
vagy várnának ott a sorban mint a katonák.
Előadásnak vége de most aztán szaladj
most már neked mindegy, csak nehogy felpukkadj,
de kilincs alatt a piros foglaltat jelez
egy női osztályon foglalsz most gyorsan helyet.
És amikor te ott benn már végre leültél
ily‘ mámoros gyönyört már régen nem éreztél,
egy örömteli sóhaj elhagyta a szádat
mikor a szél szabadon áttörte a gátat.