szólítasz
keserű, édes mámorral borítod
lelkemet,
s kínzó, vak reményekkel bódítasz!
Ez hát italod, ez az álmokból
szőtt, sűrű látszat,
melynek párolgása beleissza
magát a gondolataimba
s egész, teljes valómat,
mindenemet áthat?
Tán a végzet, vagy a sors
akarta, hogy így legyen,
s a bizonytalan, sötét
cél felé vezérelve
örökké magába szív a végtelen.